Minho csak egy Megumis GIF elküldésére volt képes. Azt sem tudta miről hadovál neki Jisung.
- Idd meg. Addig keresek elő neked ágyneműt, és ruhákat. - teszi le a kisasztalra a forró bögrét - Fura, a napokban jöttem rá, hogy kihúzhatós a kanapé. - tűnődött el, s eltűnt a hálószobájában.
Minhonak sajgott a feje. Még mindig szarul volt lelkileg, és az emlékek csak úgy lavinaként árasztották el testét. Kiengedett egy könnycseppet, aztán kettőt. Végül nem érdekelte mennyi gyémánt árassza el makulátlan arcát, csak engedte, hogy mind-mind szétfolyjon.
- Remélem nem lesz rád kicsi. Mondjuk két számmal nagyobbat hordok az átlag— - itt megállt, ahogy realizálta Minho helyzetét. A tea még mindig gőzölgött, azóta sem itta meg. A magasabb kezeiben ott sorakoztak az ágyneműk és a ruhák - Hé, hyung, mi a baj? - futott felé. A kellékeket a kanapéra dobta, magamellé, s leült Minhohoz.
- Sajnálom... - szipogott. Magához ölelte Hyunjint. Maga sem tudja miért. Szükségesnek érezte. Először még nem ölelt vissza, de aztán megtette.
- Mi a baj?
Csak sírt. Nem akarta elmondani. Így nem. Nem is tudná összefoglalni. Majd talán megnyílik neki.
