WINE

50.

Az ágyban fekve minden olyan nyugodtnak tűnt. A csend, ami körülvette őket, mintha egy védőburok lett volna, ami mindent átölelt. A légzésük egymás ritmusában, szinte összhangban. A szoba melege, a nap utolsó fényének szikrázása, ami az ablaküvegen táncolt, mindent olyan békés érzéssel töltött el. Az érzés, hogy nem kell már aggódniuk, hogy mindent együtt élhetnek meg, és hogy bármi történjen is, most itt vannak egymásnak. A világ talán zűrös, de itt és most, ebben a pillanatban, mintha minden rendben lenne.

Minho elhúzta a fejét, és ahogy ránézett szerelmére, valami mély, belső fájdalom és vágy keveredett a tekintetében. Az, hogy itt volt Hyunjin, hogy nem volt egyedül, hogy nem kellett többé félnie – mindezt át akarta adni neki, valahogy szavak nélkül. Az ölelésük még nem volt elég. Ahogy a keze a fiú arcán pihent, Minho hirtelen úgy érezte, hogy minden érzelem, amit valaha érzett, most összeolvad ebben a pillanatban.

Mintha nem akarta volna elengedni. Mintha az egész világ elmosódott volna körülöttük, és csak ők ketten léteztek volna. A csókja hevesebb, szenvedélyesebb lett, a szájuk összefonódott, mintha a szeretet, amit annyira elnyomtak az élet nehézségei, most csak ki akart volna áradni. Minho egyetlen mozdulattal próbálta átadni minden érzését – hogy mennyire hálás, hogy mennyire szüksége van rá, hogy mennyire szereti őt, és hogy soha többé nem akarja elengedni.

Hyunjin válaszolt csókjára , ugyanazzal az intenzitással, mintha ő is érezte volna, hogy ez a pillanat mindent eldönt. Az idő egyre lassabban telt, ahogy a keze Minho hajába simított, és mélyebbre vonta őt. A világ körülöttük teljesen eltűnt, és csak az érzés maradt meg: egy hatalmas, intenzív vágy, hogy végre valaki mellett legyen, akiben teljes mértékben megbízhat, aki mellett elfelejtheti a fájdalmat, és aki elfogadja őt, ahogy van.

Minho, miután végre elváltak, zihálva nézett a fiú szemébe. A tekintetükben ott volt minden: a szeretet, a fájdalom, a vágy, és egy kis szikra, ami most talán végre elindítja a gyógyulás útján.

– Szeretlek. – szólalt meg Minho ahogyan mélyen belenézett a másik szemébe.

Várta, hogy visszamondja, hogy közölje, ő jobban szereti. De helyette csak ismét csókba hívta Minhot, hogy így bizonyítson.

– Mindent köszönök. – suttogta halk, egyben kéjtől mély hangjával.

– Minho, ne... – rázta a fejét Hyunjin – Nem kell – elmosolyodott, s aprón végigsimított az idősebb pehely arcán – Mindig itt leszek.

Ezután semmi sem tarthatta vissza őket. Óvatosan megcsókolták egymást, ritmusosan táncolt lassan nyelvük is, s ahogy néha levegőért kapkodva elváltak, egy-egy pillantást vetettek egymásra.

Minho lejjebb haladt. Hyunjin pólója alól kikandikáló bőrén minden csókkal egy apró ígéretet tett. Minho lassan haladt végig a bőrén, mint aki minden egyes pillanattal egyre közelebb akar kerülni hozzá, és nem akarta elengedni. A csókok mindegyike tele volt érzésekkel: vággyal, szeretettel, tisztelettel. Minden mozdulatában ott volt a mély hálája és a szeretete. Minho gyengéden csúszott a pólója alá, mintha az érintésekkel próbálta volna kifejezni mindazt, amit szavakkal nem tudott volna elmondani. Ahogy Hyunjin nyakát érte a csókja, egy pillanatra megállt, csak hogy elmerüljön a pillanatban. Minden érzelem, amit a fiú iránt érzett, mintha egyetlen csókkal akarta volna megosztani.

Minho a legkisebb mozdulatokban is igyekezett minden érzelmét átadni. Ahogy a kezei végigsimították Hyunjin bőrét, minden érintés egy apró vallomás volt. Nem kellett több szó, mert mindent elmondtak a csókok, a gyengéd tapintások, a pillanatok, amelyek mintha örökké tartottak volna.

Hyunjin kezei gyengéden keresztülfutottak Minho haján, és mintha ő is ugyanazon érzésekkel lenne tele, ahogyan az ajkaik egyesültek, egyre inkább elmélyült az a kötelék, amely összekapcsolta őket. Az idő mintha lelassult volna, és minden zaj, minden külső hatás eltűnt, csak ők léteztek ebben a pillanatban.