WINE

48.

– Hyung... – Heeseung alig hallhatóan szólalt meg, ahogy Minho leült vele szemben a boxban. Pontban kettő óra volt, és a kávézó csendje mintha felerősítette volna a levegőben vibráló feszültséget.

– Szia, Heeseung. – Minho halványan elmosolyodott, bár a mosoly mögött ott bujkált valami törékeny.

Senki sem volt boldog. A találkozásuknak oka volt, egy fájdalmas, elkerülhetetlen ok.

– Nálad van a pendrive? – kérdezte Minho halkan, szemei a fiatalabb testvér arcát fürkészték. Nem akarta, hogy más meghallja, nem akarta, hogy bárki is gyanút fogjon.

– Igen. – Heeseung nagyot sóhajtott, és a zsebébe nyúlt, mintha az apró eszköz súlya nehezebb lenne, mint amilyennek tűnik.

Minho bólintott, de nem szólt semmit. A csend egy pillanatra betöltötte az asztal körüli teret, mintha mindketten azon tűnődtek volna, hogyan tovább.

– Anyuval... beszéltél? – Minho kérdése megtörte a csendet, de hangja óvatos volt, mintha tartana attól, hogy a válasz még jobban összezúzza őket.

– Ne is hozd szóba. – Heeseung lesütötte a szemét, és az ujjait tördelte, ahogy megpróbálta összeszedni magát.

– Mi történt? – Minho előrébb hajolt, halkabban folytatta. – Nagyon kiakadt?

– Borzalmasan. – Heeseung hangja szinte már csak suttogás volt, ahogy előrehajolt, mintha így próbálná elrejteni a fájdalmát.

Minho hallgatott egy pillanatig, majd sóhajtva visszadőlt a szék támlájára. Látta öccsén, hogy a teher, amit cipel, szinte összeroppantja, és ő maga is hasonló terheket hordozott. A pendrive, az igazság, amit tartalmazott, mindkettőjük életét darabokra tépte.

– Seungie, – kezdte Minho halkan, mintha a szavai puhán akarnának megérkezni a testvéréhez – nem vagy egyedül ebben. Túl leszünk rajta. Együtt.

Heeseung felnézett, tekintetében könnyek gyűltek, de halványan bólintott. Tudta, hogy Minho igazat mond. Tudta, hogy bármi is vár rájuk, legalább nem egyedül kell szembenéznie vele.

– Seungie, kisbabám, nagyon frusztrált vagy. Biztos minden rendben, szívem? – Az anya hangja aggódással telt, miközben leült a fia elé az étkezőasztalhoz. Arcán finom ráncok árulkodtak a szíve mélyén fészkelő aggodalomról, de mosolyogni próbált, hogy megnyugtassa fiát.

– Anyu... mondanom kell valamit. – Heeseung mélyen lehajtotta a fejét, kerülve anyja tekintetét. Hangja halk volt, szinte alig hallható. – Sajnos Minho nem tud itt lenni, hogy ketten mondjuk el, pedig... kurvára szükségem lenne most rá. – A szavak nehezen csúsztak ki a száján, mintha minden egyes szóval darabokra törne a lelke.

Az anya keze megremegett, ahogy a fia arcát fürkészte, érezte, hogy valami hatalmas súly nyomja Heeseung vállát.

– Jaj... mi a baj, kicsim? Elváltok? Mondd, hogy nem! – kérdezte remegő hangon, miközben a kezei ösztönösen a fiához nyúltak.

– Nem, anyu... semmi baj. Inivel... minden rendben van. És Tsubakival is. – Egy halvány, szinte észrevehetetlen mosoly jelent meg az arcán, de az öröm helyett a keserűség árnyéka vetült rá. Egy pillanatra eszébe jutott a felesége, Inari, és a nemsokára megszülető gyermekük. Félt... attól, hogy elveszíti őket.

– Akkor mi a baj, kicsim? – kérdezte az anyja, miközben idegesen gyűrögette a terítő szélét.

Heeseung vett egy mély levegőt, próbálta összeszedni magát. A levegő szinte remegett körülöttük, a csend pedig mindent elnyomott.