WINE

52.

EGY HÉTTEL KÉSŐBB

A lakás csendes volt. Minho egyedül ült a nappaliban, a laptopja félig nyitva hevert előtte az asztalon, de már percek óta nem nézett rá. A kávéja kihűlt, az ujjaival az állát támasztotta, miközben az üres falra meredt.

A hét napjai összemosódtak. Nem mintha nem lett volna dolga – a munkahelyén még mindig számítottak rá, az e-mailek özönlöttek, a határidők szorítottak –, de valahogy egyik sem tűnt igazán valóságosnak. Mintha egy külső szemlélő lett volna a saját életében.

A telefon hirtelen rezegni kezdett az asztalon.

Minho összerezzent a váratlan zajra, majd egy fáradt sóhajjal nyúlt a készülék után.

Kang nyomozó

Egy pillanatig csak nézte a kijelzőt, a szívverése pedig egy ütemet kihagyott. Nem volt ostoba – pontosan tudta, hogy ez a hívás előbb-utóbb meg fog történni.

Végül vett egy mély levegőt, és felvette.

– Igen? – szólt bele halkan.

– Lee Minho? – A nyomozó határozott, de nem ellenséges hangja csendült fel a vonal túlsó végén.

– Én vagyok – felelte Minho, miközben megdörzsölte a halántékát. – Mi történt?

– Az apját ma reggel hivatalosan is börtönbüntetésre ítélték – közölte Kang nyomozó mindenféle kertelés nélkül. – Már nem csak előzetesben van. Mostantól ténylegesen le van csukva.

Minho egy pillanatig nem szólt semmit. Nem is tudta, mit kellene mondania.

Tudta, hogy ez fog történni. Tudta, hogy erre megy ki az egész. De a kimondott szavak súlya más volt, mint a gondolatoké.

– Mennyi időre? – kérdezte végül, a hangja nyugodtabbnak tűnt, mint amilyennek érezte magát.

– Hosszú évekre – felelte a nyomozó. – Nem fog egyhamar kijönni.

Minho bólintott, bár a nyomozó ezt nem láthatta. Az ajkába harapott, megpróbálta felmérni, mit is érzett pontosan. Megkönnyebbülést? Ürességet? Esetleg valami egészen mást?

– A testvérem tud már róla? – kérdezte aztán.

– Igen, értesítettük Heeseungot is – mondta Kang nyomozó. – Azt mondta, nem akarja látni az apját, és nem kíván részt venni semmilyen további eljárásban.

Minho egy pillanatra lehunyta a szemét. Teljesen megértette Heeseungot.

– Ahogy én sem. – bólintott, amit persze a telefon túloldalán lévő férfi nem láthatott – És... most mi lesz? – kérdezte halkan.

– Most már nincs miért aggódnia – felelte a nyomozó. – De ha bármilyen problémája adódna... tudja, hogy elérhet minket.

Minho bólintott.

– Köszönöm, nyomozó.

– Vigyázzon magára, Lee Minho.

A hívás megszakadt.

Minho lassan letette a telefont az asztalra, aztán hátradőlt a kanapén, és a plafont bámulta.

Az apja börtönben volt.

Vége volt.

És mégis... miért érezte magát olyan rohadtul üresnek?

——

A park csendes volt, csak a fák közé beszorult szél susogása törte meg a nyugalmat. A levelek zizegtek a hideg esti levegőben, Minho pedig mélyen a kabátja zsebébe dugta a kezét, ahogy Hyunjinnal az ösvényen sétáltak egymás mellett.