WINE

42.

Hogy őszinte legyen, fájt a nyaka a sok gép pötyögés miatt. Szemei kialvatlanok, és kiszáradtak.

- El... holnap el tudnál jönni velem San sírjához?

- Persze Kincsem. Persze. - lassan ölelte magához megtört párját. Nem kellett kérdeznie, hogy rájöjjön. Csak egy kicsit érezte rosszul magát, de nem esett neki szarul, hogy erre kérte.

- Tudom, hogy régi szerelmem, meg m-minden, de öt éve nem voltam nála, és legjobb barát r-réven meg megérdemli, h-hogy...

- Shhh... - tolta el magától - Minho, semmi baj. És elmegyek veled.

Akárhányszor mélyebben gondolkodik, rájön, hogy ő egy baromi jó párkapcsolat részese.

Viszont már egy hét telt el.

Kimentek a temetőbe?

Nem. Minho képtelen volt. De aztán jól össze is vesztek rajt.

- De nem tudom megtenni, nem érted? Képtelen vagyok rá bassza meg! - kiáltotta vöröslő fejjel Minho. Szemei gyöngyözzek a könnyektől.

- De akkor is egy szeretted volt! Nem mondhatsz róla le csak úgy!

- Nem érdekel, és kurvára nem fogok kimenni egy csiszolt diorit-kocka alá rejtett koporsóhoz, amiben kitudja már milyen állapotba—

Pofont kapott. Életében először kapott pofont Hyunjintól.

- Kurvára ne beszélj így róla, Minho! Jó, nem ismertem Sant, de akkor is meghalt, és a pasid volt, akkor kurvára ne beszélj így róla! Neked van szíved? - emelte fel hangját - Jézusom... - forgatta szemeit - Ne haragudj, nem bírok most itt lenni. - fejét rázva sétált az előszobába, ahol aztán felvette cipőit, s kocsikulcsát a kezébe zárva ment ki párja házából, ott hagyva a még mindig megkövülten állt férfit.

A kékfényszűrős szemüvege is hiába volt rajta, szemei és egyben feje is baromira fájt. Zúgott. Még mindig. Halántékát dörzsölgette, aztán orrnyergét, és muszáj volt még innia az odatett vizéből. Ma már ez a századik pohár vize. És még mosdóban sem volt.

A hatalmas ajtón visszhangzott három erőteljes kopogás. Aztán egy ajtónyitódás, amin történetesen egy személyes titkár lépett be. Álmos szirénszemei gyilkolták a környezetet — ahová nézett, szokásosan hideg lett.

- Szia. - dünnyögte Minho, mikor felnézett Hyunjinra. A nézés nem volt teljesen kölcsönös. Egy hete nem is beszéltek.

- Hoztam ilyen szarokat. Yumeko küldte őket. - mutatta fel a lapokat. Egy csomó volt, az idősebb szenvedő fejjel nézett fel rá.

- Jaj, de jó! - mosolyodott el ironikusan - Tedd csak le. - biccentett az asztalára, amin már szétszóródtak az előzetes papírok.

- Baj van?

- Fáj a fejem. - levette szemüvegét, és tovább dörzsölte orrnyergét.

- Menj haza. Átveszem.

- Nem nem! - intett kezével - Megvagyok. Szerintem csak stresszelek. Meg nem sokat aludtam.

- Menj haza, Minho! - kötötte ebet a karóhoz - Átveszem, pihenj.

- Ezt még megcsinálom és hazamegyek. - sóhajtott, beadva a derekát. Pedig nem szívesen ment haza, nem szeretett egy munkát sem félbehagyni. Mellesleg szegény Hyunjinnak kitudja mennyi ideig kell bent maradnia ezért.

- Hihetetlen vagy. - megint megforgatta szemeit. Aztán inkább nem is foglalkozott vele, kiment az ajtón.

Ígéretéhez híven egy lapot dolgozott fel, aztán hazajött. Alig bírt talpon maradni. Izzadt, de közben fázott. Pedig mindene meleg volt. Forró. Még a fűtés is ment. Mikor hazaért, mit sem foglalkozva az öltözékével dőlt be az ágyba. Zakója kicsit idegesítette, nagyon fesztült tőle az övével együtt, így mindkettőtől megszabadult. A három macska megérezte a bajt, így gazdájuk mellé-, vagy Soonie esetében ráfeküdt. Még doromboltak is.

- M-mi-mi van k-kis cu-cukiságaim? - vacogott a férfi, remegve simítva meg Doongie fejét.

Lecsukta szemeit, nyakig betakarózott. Észre sem vette, mikor elaludt.

Pechére Hyunjin nyolcig dolgozott ennyi munka miatt, így esélye sem volt átjönni. Ha rajta múlik, egyből hazamegy és alszik. Az altatóknak köszönhetően. De erről nem kell tudnia a másiknak, ugyebár ez Hyunjin és a ház titka.

——

- Már nem is érdekel. Ő tudja. - ciccegte duzzogva a teájába kortyolgatva Hyunjin, miközben a pulton kihangosítva honolt mobilja, s belőle Felix hangja szólt.

- De akkor sem kellett volna felkapnod rá annyira a vizet, Jinnie! - felelte aggódva - Nem tudhatod mit él át.

- Ezt nem érthetitek! Nekem nincs esélyem kimenni a szüleimhez és a testvéremhez, mert nem tudom hol vannak! Még a temetésükön sem voltam ott, mert a kórházban éppen az életemért küszködtem! Aztán utána már mit sem tudtam vele foglalkozni, mert egyből mennem kellett mindenkinek bemutatkozni abba a szutykos és undorító helyen! - magyarázta ingerülten, karjaival karate-módra hadonászva.

- Tudom, és megértem. - sóhajtott - Sajnálom.

- Mostmár semmi baj, csak bosszant. - rázta fejét - Az sem tudom mi van vele...

- Mert?

- Délelőtt hazament. Szarul volt és átvettem a munkát.

- Hát hívd fel. Helyette most is velem beszélgetsz. - értetlenkedett.

- Mert rég dumáltunk.

- Ne aggódj. Két hét!

- Ez vígasztal csak. - mosolyodott el gyengéden - Na leteszlek akkor. Felhívom Minhot.

- Jól teszed. Majd hívj engem is. Szia Hyu!

Habár megmosolyogtatta a Felixszel való beszélgetés, de egyből elszállt a derűs hangulata ahogy felhívta Minhot. Összeszorult a gyomra ahogy kiírta a nevét, maga sem tudja miért. Azt sem tudja miért is haragszik rá. Talán nyomja a lelkét, hogy nem vihet a családjához gyertyát.

Pár csörgés után didergő, reszkető-rekedtes hang szólt a mikrofonba.

- Hyu-Hyunjin? M-mondjad...

- Minho-ah, veled meg mi van? - rökönyödött meg egyből.

- B-beteg vagy-vagyok. - szipogott náthásakat.

Egy kis csend állt be, Hyunjin erőst filozofált. Átmenjen? Hagyja? Mi lenne egyáltalán jó neki? Nem is ismeri teljesen Minhot, nem tudja mire reagálna jól.

Talán nem is illenek össze.

Minhonak nem Hyunjin való — jobbat érdemel nála.

- Átmegyek. - sóhajtott fel, végül pedig letette a hívást.

☆