Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
☆
Egy hét telt el a tragédiának nevezhető eseménytől. Minden visszaállt a normális kerékvágásba.
Vagyis majdnem.
Minhonak nincs bőr a képén színt vallani Jisungnak, aki még mindig tanácstalan. Bang Channak persze egy szót sem szólt. Az kéne még, hogy egy folyamatban lévő kapcsolatot tönkretegyen ezzel.
Felixnek és Hyunjinnak normális körülmények között sikerült megbeszélniük az ominózusesetet. Megbeszélték, hogy többé nem fog előfordulni.
- Kösz a napot, hyung. - öleli meg szorosan Hyunjint Felix.
- Bármikor. - simít hátára - Csak rajtad múlik. Mindennap majdnem négykor végzek, azután bármikor jó. - eltolja, s mosolyogva bámulja tovább.
- Megjegyzem. - vigyorog
- Bejössz még? - mutat az ajtó felé, ezzel is invitálva Felixet.
- Aha, bemehetek.
——
- Milyen a munka?
- Jobb. Sokkal jobb. Mondjuk még mindig fáradt vagyok...
- Megint nem alszol rendesen?
Válaszul csak beletörődően sóhajtott, s kiöntötte a beígért kávét Felixnek és magának.
- El kéne menned egy orvoshoz.
- Hagyj az orvosokkal, Yongbok! - cicceg, majd felkapja a két csészét - Inkább nyisd ki a teraszajtót. - biccent oda. A fiatalabb egyből futott, hogy széttárja az üvegajtót, ahol aztán mindketten kimentek. Az ottani kisasztalhoz ültek, Hyunjin rágyújtott.
Csendben iszogatták a fekete italukat. Hallgatták a szél hangos susogását, és csak figyelték, ahogy a fák lassan besárgulnak, végül leesnek az ágakról. Üde nap volt, az ég derűs, a Nap sütött, de mégis olyan lágy volt.
- Hyunjin... - szólalt meg az ausztrál mély, és sokatmondó hangszínén. Az idősebb tudta, hogy valami rosszról akar beszélni vele.
- Baj van? - miután kifújta a füstöt, elnyomta a csikket és ránézett.
- Én... én holnaptól... - nem tudja neki elmondani az igazat.
- Te holnaptól...?
- Apámat végül lecsukták. - sóhajt - Holnaptól nem leszek Koreában, vissza kell mennem Seven Hills-be. - közli a szívszaggató hírt. Hyunjin nem tud semmit mondani, de érzi, hogy szemei könnyesedni kezdenek.
- Mi...? - böki ki elhalt hangján - De azt mondtad—
- Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem lesz baj belőle. De most megint visszaszokott a drogra. Végül kiderült, hogy árult is, és dílerkedett. Megint átbaszott minket. Anya megért utána takarítani, de nem elég ennyi. Olivia nem tud semmit sem csinálni, Rachel meg nem hajlandó hazajönni. Kénytelen leszek visszamenni.
- És mikor jössz haza? Kell segíteni? - szipog már lassan, nem meri letörülni könnyeit.
- Nem kell segíteni. - rázza fejét - És... fogalmam sincs mikor jövök haza. - sóhajt, s elfordul. Nincs szíve az idősebb szemeibe nézni - Egy év minimum.
- Egy év?! - akad ki, és most már nem érdekli, ha eltört a mécses - Felix, most kaphattalak vissza, ne menj máris el! - dünnyögte szomorú hangján. Próbálja felvenni a szemkontaktust, de nem megy neki.
- Sajnálom. - feleli - Múlthéten hívtak—
- Múlt héten már tudtad?! - megint kiakadt. Nem hiszi el, hogy ezt elsunnyogta előle - Miért nem mondtad el?! Többet tudtunk volna együtt lenni!
- Olyan boldog voltál! - néz vissza rá. Szemei neki is már jócskán vörösek a könnyektől - Hogy foszthattalak volna meg Tőle? Kurva szar életed volt, most meg... olyan sikeres lettél, és végre boldog! Őszintén boldog, Hyunjin! Látom rajtad, hogy nem kényszerből mosolyogsz...! Hanem mert... mert tényleg... boldog vagy! - ingerülten törli meg szemeit, miközben a szipogását nem tudja befejezni - Most rontsam el ezt azzal, hogy előbb megtudod, hogy visszakell mennem Ausztráliába? A faszt, inkább még csodáltalak. - mosolyodik el.
- Nem akarom, hogy elmenj... - dönti oldalra fejét meghatódva a bánattól.
- Én sem akarok elmenni... - rázza fejét - De muszáj. Reggel indul a gépem.
- Mert a személyes titkára vagy. És szerintem egy nagyon jó barátja. Kellesz neki, hidd el. - bizonygatja
- Ne csináld ezt velem... - hajtja le fejét.
- Tudom... tudom... - vonja lassan magához egy bíztató ölelésre, amit az idősebb egyből viszonoz. Szenvedve szorítja Felix blúzát, és mellkasába dönti fejét - sajnálom... annyira sajnálom!
Még egy ideig így voltak. Hyunjin keservesen sírt Yongbok mellkasán, míg a szeplős csak törülgetni tudta könnyeit.
- Jin, mennem kell. Még összekell pakolnom.
- Ne-nem kell... menned. - rázta fejét.
- Jobb lenne. - tolja el, s könnyeit kezdi letörülni pulcsija ujjával - Majd úgyis írok, és fölhívlak. - egy hajtincset tűr a füle mögé, majd leengedi kezeit és úgy nézik tovább egymást.
- Akkor... kikísérlek.
Az ajtóban állva Hyunjin még mindig képtelen volt felfogni, hogy sok ideig most látja őt utoljára. Utoljára öleli, érzi az illatát, látja a csillagos arcát, s a boldog mosolyát élőben.
- Igyekszem, jó? - vált el.
Az idősebb bólintott. Még egy ideig csak álltak, végül egyszerre léptek; nem tudják miért tették, hogy miért csókolták meg egymást. Hisz' nincs köztük semmi. Hyunjin szerint ez amolyan búcsúzásszerű csók volt. Mindenesetre viszonozta. Kezét a másik csillagokkal teli arcára helyezte, rásimított. A másik, Hyunjin tarkója feletti hajat piszkálta, s beletúrt. Egyikük sem érzett semmit, inkább csak izgalmat. Féltek elválni.
Végül megkellett tenniük.
- Majd írok... - kipirulva igazgatta Hyunjin pulcsijának garbóját, majd felnézett rá mosolyogva.
- Küldj képeket a méteres pókokról. - csúfolta ki viccből.
- Hülye vagy! - csapta meg - Igazából nem szeretem Ausztráliát. De ezért most esküszöm hazahozok neked egy százlábút. - kötötte az ebet a karóhoz. Természetesen ezt is csak poénból.
- Szuvenír. - nevetett - Ígérd meg, hogy hívni fogsz. Kérlek! - fogta meg vállát.
- Persze, hogy hívlak! Ha mindennap nem tőlem őrülsz meg, akkor senkitől. - kuncog, s elengedi a magasabb pulóvergallérját. Hyunjin is vele nevet - Mostmár tényleg megyek. - simít egy utolsót vállára - Szia, Jinnie. - távolodik.
- V-várj! - kap keze után, s egy utolsót csókol ajkaira.
Azt kívánta, hogy bárcsak ne tűnne el. Soha nem akart tőle elköszönni.
