Odaát - Vadászként az élet

11. Otthon, rémes otthon

*Sarah*

Három hét elég sok idő, ennyi ideje vagyunk már összezárva az Impalában és csak a Colt-ot kerestük, nulla eredménnyel. Mostanában sokkal több rémálommal gyűlik meg a bajom és igyekszem titkolni a többiek elől, de Sam előtt nem hazudhatok, hisz ő is kb. ugyanezen ment keresztül anno. Újabb rémálomból keltem fel az éjszakai kocsikázás közepette. Hát....ez utóbbi is ugyanarról szólt, mint az összes többi. Egy nő kiabál segítségért az emeleti ablakon keresztül és senki sem siet a segítségére. A ház még nagyjából ismerős is, csak azt nem tudom honnan. A hirtelen felkelésemre Sam fordul hátra hozzám.

-Megint ugyanaz? - kérdezte, mivel mostanában annyit nyaggatott, hogy beszéljek az álmaimról, hogy végül beadtam a derekam.

-Ugyanaz - feleltem egy bólintás keretében, aztán a telefonáló öcsémre pillantottam. - Ki volt az? - kérdeztem, mikor letette.

-Bobby bácsi. Meglátogatta az ügyvéd, mivel nekünk anya halála óta nincsen állandó lakcímünk.

-Na és mit akart az öreg McCarthy?

-Hosszú időbe telt, de végre eltudjuk adni az Ohio-i lakásunkat. Plusz szétnézett még pár helyen és kiderült, hogy anyának volt még egy háza, amit bérbe adott egy családnak még a halála előtt pár héttel. Nekünk kéne megbeszélni velük a továbbiakat.

-Vagyis, hogy kirúgjuk-e őket vagy átíratjuk rájuk a házat? - értelmeztem a dolgokat, mire Dan kissé csodálkozva nézett rám. - Mi van? Egy időben érdekelt a jog. Igazából egy időben sok minden is érdekelt - válaszoltam keresztbe tett karral. - Hol van a ház?

-Maryville, Tennessee - felelte Dan kissé habozva a válaszadással.

-Nem onnan jöttetek? - szólalt meg Dean a kormány mögül.

-De Dean. Pontosan onnan - válaszoltam kissé intenzíven. - Mondd meg az ügyvédnek, hogy természetesen át lesz íratva a család nevére, de mi be nem tesszük a lábunkat abba a városba.

-Van azonban egy kis bibi. McCarthy szerint ott kell lennünk, hogy felmérjük a házat és persze, hogy beszéljünk a bérlőkkel.

-Ki gondolta volna? - hajtottam felfelé a fejemet. - Biztos, hogy mennünk kell? Mi lesz a Canton-i üggyel? - kezdtem keresni kibúvót a hazalátogatás alól. - Vagy az apokalipszis? Lucifer nem fogja elpusztítani magát.

-Nyugi, az apokalipszis nem szalad el, mire visszajövünk - pillantott ránk a visszapillantón keresztül Dean.

-Hogy érted azt, hogy jövünk? Nem, ti menjetek csak Canton-ba, semmi szükség sincs rá, hogy elkísérjetek minket. Amúgyis azt mondtad újra összeakartok szokni vadászat terén és Maryville-ben most nincs is ügy.

-Egy kis pihenő senkinek sem árt - akadékoskodott továbbra is az idősebb Winchester.

-Ez a legelső, közös, igazi ügyetek, amióta újra együtt vagytok. Hát szerintem nem most kellene kibúvót keresned Dean-o.

-Ó, szóval már beceneveket aggatunk egymásra? Hmm, mi legyen a tiéd? - gondolkodott el kissé mosolyogva Dean. - Szivi? Cukorborsó? Aranyom?

-Kérlek Sam, állítsd le a testvéred, különben még ma a sürgősségin töltjük az este további részét - szóltam a fiatalabb testvérre, aki csak jókedvűen nevetett az egészen.

-Jól van szöszi, mit szólsz ehhez? Kirakunk titeket Maryville-ben, mi meg megyünk Sammel Canton-ba - vetette fel az ötletet Dean.

-Ne hívj szöszinek és megegyeztünk - feleltem unottan, bár semmi kedvem sem volt visszatérni a borzalmak helyére, ahol ez az egész elkezdődött.