Condominium [L.S]

179.

-Lou-Lou? - Szólongat Jack, mikor be ér a kávézóba.

-Elment? - Kérdezem suttogva, miközben a falhoz préselem magam.

-Igen. Fel sem fogtam mi történik, te már eltűntél. Na gyere, üljünk le egy asztalhoz! - Karol át és az egyik sarki boxhoz vezet.

Ki kértünk két kávét.

-Nem eszel semmit? - Érdeklődik.

-Nem vagyok éhes.. - Sóhajtok.

-Akkor én sem eszek.. - Erre felkapom a fejem.

-De, te egyél!

-Nélküled nem. - Jelenti ki.

Szenvedve megadom magam és a pulthoz lépek. Jacknek kérek a kedvenc fánkjából, magamnak pedig egy muffint, ami itt akkora, mint a fejem.

-Ugye meg mindig szereted a csokis-pisztáciás fánkot? - Kérdezem félénken.

-Nem felejtetted el? - Lepődik meg.

-Vissza jöttek az emlékek. - Mosolygok rá.

Az idő hátralévő részében kibeszéltük az életemet. Aztán a szomorúságot felváltotta a nevetés, amit az ő élettőrténete hozott ki belőlem.

Nem tudom, hogy történt, de bele egyeztem abba, hogy átmenjünk egy kicsit a mamájához.

Akkoriban Judy volt a napom fénypontja. Sajnos, mivel Jack szülei már akkor is Angliában éltek a munka miatt, Jack a mamájánál lakott, míg ki nem járta az iskolát. Mindennap suli után átmentem hozzá és nem hazudok, ha azt mondom, hogy Judy fél óra alatt elkényeztetett mindennel. Hálaistennek nem laktak messze tőlünk, így volt, hogy náluk aludtam és mondhatom azt, hogy szinte náluk laktam. Nem tudott eltántorítani az a fajta szeretet, ami Judy szemében csillogott. Az élete volt Jack és, mintha rám is az unokájaként tekintett volna.

-Itt vagyunk!

Az emlékekből kiszakadva felnéztem a házra. Ugyanarra a házra, ahol napokat, heteket töltöttem. Nem változott semmit.

Nem bírtam megszólalni, de a szám az tátva maradt. A Seattle-i kincs. A ház, a környék, annyi emléket hordoz, hogy azt szavakkal nem tudom elmondani. Elöntenek az emlékek.

Mikor beléptem a házba könnybe lábadt a szemem.

-Mama! Megjöttem!

-Itt vagyok, Jackie a nappaliban! - Kiabál vissza Judy.

Jack magával rántott a nappaliba, ahol Judy egy fotelben ült és valami számomra értelmetlen és hülye sorozatot nézett.

-Nem mondtad, hogy jön még va.. - Ahogy rám nézett elnémult. Aztán gyönyörű kékes zöld szeme kidülledt, szája elnyílt, szeme könnybe lábadt. Jasper, a papa segített neki felállni, és közeledtünk egymáshoz.

-Uramisten, hát nem hiszek a szememnek! - Úgy bújt belém, mint még soha életemben. Szorítottam magamhoz, szorítottam az emlékeinket. -Megnőttél! Annyira hiányoztál Louis! Jaj istenkém! - Fogja meg remegő kezével az enyém és a kanapéhoz szeretne vezetni, de szegénykémet nekem kell vezetnem.

-Annyira örülök, hogy jól vagy! - Néztem rá.

-Most már sokkal jobban vagyok! Mindkét fiam haza látogatott.

És eljött a pont, amikor nemcsak én, de Judy is elsírta magát.