Bükki Menedék Bokrétája

XI. A halálhoz

A minap este fele
Eszembe embertelen eszme kerekedett bele.
Egy fele pozitív s más már rosszabb,
Mondhatni gonosznak.
Süppedek bele vánkosomba
Holdkórosan álmosodva.
A halál meg ott kopogtat ajtóm házán
Kaszájával kopogtat ámbár,
Ott van szeme előtt a csengő
Fejemben pedig a szüntelen merengő.

Sötét subája, hat mérföldes kaszája
Porolja a földet s a plafont.
Mosolyra van húzva sok ezeréves szája
S puszta tekintete már adja a pofont.

Mondom neki, mellesleg szintén mosolyogva:
Van e a pillanat hevében más fontos dolga?
A halál pedig így válaszol személyemnek;
Dehogy van, hisz ön kiért jöttem
Ön az ki belemerül szem mélyébe.

S amint hetykén, beszélünk nevetve
Úgy folyik el mellettünk életemnek tengere.
Lassacskán apadozik,
A halál teasüteményt falatozik,
Én pedig mosolyogva nézem még
Hogy újabb édesért ér.

Sápadt, vézna ujjai
Nagy kecsességgel nyúlt a kis kancsóért
Kár lenne sok ezer éves kacsójáért.
S öreg csontjai, néhai
porcszeletei
Csikorogva
Olaj híján
Szinte eltűnnek a nagy zubbony mély alantján.

Kajánon, szélesre húzza száját
S így szól hozzám:
Komám
50 éve már, hogy találkoztunk
Komárom partján,
S már csak én állok az alvilág és közted
Sok betegséget, mérges rákodat leküzdted,
Hálálkozzunk,
Velem a halállal,
S találkozz édesanyáddal.

Előbb kérlek
Mesélj még magadról
Mielőtt elengedlek végleg
S kifordulsz magadból!

Én csak így szólok hozzá:
Mit meséljék én még?
Hamarost leszek én már porrá
S te ugyanúgy tovább élsz.

Nem voltak gyermekeim
Egyszer volt csak apám s anyám
Életem e percben elrendeltetik,
Elrendeltetik úgy ám.

Életem értelme csak te voltál
Rólad írtam verseket
S te halottként hallottál,
Miközben hordtad át hordányi holt embert
A túlvilág kapuján.

Belekortyolok az édes nedűbe
A halál meg némán mocorog. Nem tudja üljön e.
A kerámia széléről már mosolyogva én is
Bámulom, miként bámul rám meredten a halál
Az a bugris.

S érzem már
Miként simogatja térdem kalácsát
Hogy kúszik fel a halottság belém
Mint oly nagy dicső emberekbe
Az oly nagy dicső erény.

Érzem már, hogy úgy kúszik fel bennem a holtság
Miként ásóval kúszik az ember,
hogy kialakuljon a szép Dunán egy holtág.

Érzem már, hogy kúszik fel bennem
Mint ama fehér kockatestben
Ott a tea mellett
A fekete itóka
Sunyin, ellapulva
Elesve resten.

Így ivódott belém a halál az este,
Már csak egy festmény vagyok
Egy sarokban
Üres, száraz festékkel festve.