Bükki Menedék Bokrétája

XII. reál

Létezett anno egy piszkos város
Halvány fények, patkányok
Rossz emberek, mind káros

Lehellő, apró fények
Néhány andalgó ember
Csupa, fanyar kedélyek.

Szép kis kabinom volt,
Hozzá sok emlék csatolt
Hangos nevetések, harsány kiáltások
Durva betegségek, síró altatások.

Amott a sarokban, a kis játékok
Merengve figyelnek rám.
Követnek, mint az árnyékok
S, mint mókusok a kinti fán.

Jaj de szomorú is végig nézni a repülő időn,
Realizálni azt, mi mindre nincs már időm.
S midőn
Én is merengek
Akár a játékokat, lassan felejtek
A gyermekkort lassan elejtem
S az értelmet
Mit sokszor kerestem,
Még mindig nem lelem
Ebben a szűk szobának színlelt
Durva lelkemben.

Itt van egy szék,
Ez a morzsa régről bőven elég.
S a gyertya az idővel egyetemben csak ég, s ég.
Úgy érzem pofám tenyerembe temetve
Pironkodva fél.
Itt a vég.
Az élet...
Mint egy papír
Egy dokumentum
Mit egy sokat tudó pap ír,
Egy csapásra elég.
Ezt neked végtelen ég
Te haszontalan lét.

S a fagyos jégvirággal díszített ablak üvegen
Még át-áthat a kinti fény magában, üresen
kongva a nagy magányban.
Én meg ülök kényelmesen
Nem épp ballonkabátban,
Nem jár az elme sem
Vesszőre-karikára.

Tudhatod barátom,
hogy ahol lakom nem pompa egymagában.
Feketeség, tulajdonképp
Forgács,
Téli madáreleség.
S csakugyan ha eleséget szórok
Jönnek az ismerős madarak
Pedig egy szót sem szólok.
Csak szórok, szórom a magvat.

Hallom, ahogy gyűlnek az utca porán,
Reggel hatkor, éjfél után.
S hogy miért ily korán?
Azt én sem értem már.

Mindegy is a zagyvaságból,
Elmém olyan ilyentájt, akár egy disznóól.

Közelebb lépdelek az ablakhoz
Ezúttal állva.
Szemem káprázik a színtől
Ordítva kiabálna!
Az ég, akár egy jókora kékbálna,
Megy egy bálba
Hóval pettyezett, gyászruhában
Engemet várva.

Többször is megdörzsölöm markommal szemem,
Nem csalnak e káprázattal szellemek!
S mikor már hatodszorra kilököm az álmot,
Úgy döntök, magamhoz veszek egy kabátot.

Létezett anno egy piszkos város
Halvány fények, patkányok
Rossz emberek, mind káros
Fagyos, káprázó téli álmok.

Lehellő, apró fények
Néhány andalgó ember.
Csupa, fanyar kedélyek
Hóval takart magyar meder.

Beszállok a kis kabin szobába
Nagyokat ásítva, mégis vörös szemmel.
Csukódnak le szemeim, de mind hiába
Mert a szörny ma bennem felkel.

Csukódik a liftnek ajtaja,
Telefirkált, sima támfala
Szépen csillog a hold fényében,
Fürdőzik kecsesen, gyengéden.

Csingg.
Szólt nekem a masina.
Kiszállok.
Zúdul rám a sötét lavina.
Lépdelek.
Csúszik az olvadt hó talpam alatt
Nyílik
az ajtó előttem, s belép egy ismerős férfi
Egy idegen...

S az a látvány!
Szemembe öntsetek kátrányt,
Hogy ne lássam ezt a gyönyörű ármányt!
Nincs gyönyörűbb, hiába keresel
Talán fehérebb, maró szer.
Nincs meghatóbb, hiába szeretnéd,
Ez a mienk, ez a téli teremtmény!