Bükki Menedék Bokrétája

XVII. Egy délután szépsége

Komótosan, elkényelmesedve hálok egy csipkefa alatt
Szalmaszállal számban, a fűben nézem a tüskés ágakat
S engem kerget száz s szász ijesztő ámulat
Egy boldog ember, boldog időt ekképpen múlat.

A szűk helyet hagyó apró ágacskák rési közt,
A meleg napfény üde nyalása fel-felköröz.
S engem életnek nyurga nyalábjai megkötöznek,
E komótost ülő embert a természet ekképp öltöztet.

A sárga reflektor, mely ott világít az ég felszínén
Mint ádáz sereg próbál behatolni a csipkebokron át
S persze én vagyon az egyetlen felszín, én
Kin áthatol árkon-bokron, s fösvény fán.

Egy meleg itóka, édes nedűjét szürcsölöm,
Kedvenc irományom olvasgatom, jaj mily öröm!
S ahogy tápászkodom az alábbi ködmönön,
Boldogság könnyével a szent földet öntözöm.

Beleharapván, egy lédús alma húsába
Dülöngélek poros földön, alantas vakond módjára.
S az ezernyi íz bomba,
Mesevilágba juttat nyomba'.