A Grund a fiúk és én II.

12.

Egy poros, kietlen földúton találtam magam. A földút mellett nekem jobbra egy gyönyörű tisztás volt,a másik oldalon a távolban pedig egy falu képe kerekedett ki. Lenyűgöző volt a látvány ám egyben aggasztó is amiért egy ilyen elhagyatott helyen kell tartózkodnom egy Áts Ferivel.

- Jöjjön csak - mondta és elindult a tisztás felé
- Tudja, hogy érzem most magam? Mint azokban a rémes regényekben ahol a férfiak valami szörnyű dologra készülnek egy elhagyatott helyen egy hölgy társaságában. - természetesen csak ugratni kívántam őt de látszólag igen komolyan vette és ennek hallatán hirtelen megtorpant ami miatt hátulról nekimentem. Nem kicsit fájt. Áts lassan hátra fordult és komoly tekintetével lenéző pillantásokkal méregetett.
- Mondja, miért olvas maga ilyen szörnyű dolgokat? Ezek a történetek csak megzavarják a maga butácska kis fejét . - a mondat végére már vigyorgott. Úgy tűnt nem sértődött meg amiért egy kisebb kő leesett a szívemről de azért karba tettem a kezem és némi fintorra húztam a szám.
- Azt olvasok amit csak szeretnék. Szabad nő vagyok. Ami pedig a fejemet illeti, okosabb mint gondolja.
- Én is ezt hittem anno aztán mégis kicsaptak a reál iskolából
- De magát nem azért csapták ki mert buta lenne igazam van?
- Azért csaptak ki mert ugyanolyan meggondolatlan és forrófejű voltam mint maga. Azt hittem tudom mit csinálok és én vagyok a világ közepe aztán rájöttem, hogy nem. - nem akartam a sértődöttet játszani ezúttal. Ha ennyien mondják, hogy forrófejű vagyok és gyerekes akkor lehet benne valami nem igaz? Talán itt lenne az ideje, hogy elgondolkodjak magamon. Persze ennek nem most jött el az ideje látszólag. Áts Feri megállt.
- Megérkeztünk - Nekem pedig majdnem tátva maradt a szám annyira lenyűgöző volt a látvány. Hallottam a madarak csicsergését, éreztem a kellemes nyári szellőt, a virágok illatát. Szinte dalolt és ujjongott a természet, hogy az év azon szakaszában van amikor a legszebb és legtöbbet mutathatja magából. Büszke volt.
- Tudom, hogy Boka szerette volna ma piknikezni hozni magát. Ez az a hely. De ő nem fog eljönni mert morcos kedvében van mint egy kisgyerek. - Ez a fiú túl sokmindent is tud
- Tudja, én és Boka ...- kezdtem bele de félbe szakított
- Sára,engem nem érdekelnek a köztük lévő konfliktusok. Oldják meg. Nem ezért hoztam ide magát
- Hát akkor miért? - kérdeztem halkan
- Látja Sára? Én sem tudom. Azt hiszem, hogy csak boldognak akartam látni.
- És ha mégsem vagyok az?
- De az volt, amikor körülnézett az imént. Láttam az elégedettséget az arcán. Már megérte.
- Igaz - válaszoltam.

Én és Áts egy nagy fa tövében ültünk. Becsuktam a szemem és hallgattam a természet zajait. Néhány perccel később kinyitottam a szemem és lerúgtam a cipőt a lábamról. Áts érdeklődve figyelt
- Most meg mit csinál?
- Kényelmetlen ez a cipő,jobb mezítláb. - Felálltam és éreztem ahogy a fűszálak csiklandozzák a talpam. Legszívesebben nevettem volna. Ekkor Áts is talpra szökkent és a hátam mögé osonva levette a masnira kötött madzagot a hajamból.
- Mit képzel? - kérdeztem sértődötten de őt ezt egyáltalán nem érdekelte. Próbáltam elvenni tőle de nem sikerült. Egyre csak nyújtózkodtam ami számára kellemes látványt nyújthatott mert, továbbra sem volt hajlandó visszaadni.
- Ha kéri vegye el - mondta közben az ujjaival játszadozott a madzaggal
- Tudja mit? Nem is olyan fontos!
- Rendben, akkor megtartom. Egy emlék egyenesen Sára kisasszonytól - válaszolta nevetve amitől egyszerre rándult görcsbe a gyomrom az idegességtől és a játékosság kedvétől. Nem gondolkodtam,egyenesen Átsnak akartam rontani, hogy vissza vegyem ami az enyém de elkezdett szaladni, én pedig utána eredtem. Eleinte kissé a harag táplált de éreztem ahogy a szél belekap a hajamba és a hosszú fehér ruhámba. A fűszálak pedig óvatosan simogatták a lábam. Végre hosszú idő után szabadnak éreztem magam. Azt kívántam bárcsak örökké tartana ez a pillanat, bárcsak ne kellene visszamennem a városba, bárcsak valami más lenne végre. Itt nincsenek kényelmetlen ruhák, ostoba társadalmi elvárások, konfliktusok. Csak én és a végtelen szabadság, még a lábfájásomról is megfeledkeztem.
Végezetül sikerült elkapnom Átst egy jó öt percnyi rohangálás után. Teljesen kifulladtam de a madzag az enyém. - örültem magamban.
-Megszomjaztam - mondtam levegő után kapkodva
- Én is - válaszolta Áts - jöjjön, nem messze van egy forrás.- felhúztam a cipőm és elindultunk.

Kérem meséljen magáról - Kérte tőlem Áts két korty víz között.
- Mégis mit szeretne tudni? - kérdeztem és pillanatnyilag bármiről szívesebben beszéltem volna mint saját magamról. Ami engem illet...nem hinném, hogy bármit is mondanom kéne
- Például, hogy tud - e bármit a családjáról? Milyen volt az árvaházban nevelkedni? Hogy találkozott Boka Jánossal? Tudja, ilyenek és hasonlók.
- Semmit sem tudni a családomról- fájt kimondani ezt,mert az igazság szinte az ellenkezője. Van családom,csak valahol máshol. Nem itt. Hazudnék ha azt mondanám az elmúlt másfél évben soha nem gondoltam rájuk. Talán ezt most nehéz elképzelni de én is valakinek a lánya vagyok. - Az árvaházban nem volt semmi érdekes, dolgoztunk és üttek vertek ahol értek. Ami pedig a Jánossal való találkozásomat illeti...nem igazán emlékszem rá. Valószínűleg sétálás közben ájultam el mert amikor kinyitottam a szemem a Grundon találtam magam Boka karjai közt. A fiúk is ott voltak, igyekeztek mindenben segíteni.
- Értem. Mindössze ennyit mondott és úgy tűnt arca kifejezéstelen volt ahogy kimondta ezt az egy szót. Én valahogy mégis láttam mögötte valamit de nem akartam , hogy a feszültség még nagyobb legyen, így megpróbáltam vissza passzolni a kérdést
- Most maga jön. Meséljen
-Mit mondhatnék? Tehetős családba születtem. De ez egyben áldás és átok is a fejemre. Anyámmal jó viszonyom van, apámmal már kevésbé. Volt egy öcsém ,de ő négy éve meghalt. Barátokból bővelkedtem mindig is,nem hiába lettem a vörös ingesek vezére. Miután a kéretlen viselkedésem miatt kicsaptak a reál iskolából magántanuló lettem. Szívből utáltam. Mégis a negatív dolgok ellenére szerettem az életem, egészen addig amíg úgy két hónapja az apám nem állított választás elé. Azt mondta kimegyek Bécsbe és ott folytatom a tanulmányaim orvosi egyetemen vagy feleségül kell vennem a másodfokú unokatestvérem. Deák Róza -Amáliát. Ha pedig valami hatalmas ostobaságot követnék el akkor mindkettő - temérdek meglepő információval szembesültem az elmúlt két percben. Annyira meglepő, hogy szóhoz is alig jutottam. Meghalt a testvére? Rossz kapcsolata az apjával? És komolyan egy ilyen alattomos választás elé állították? Deák Róza - Amália? Istenem csak annyit kértem hogy többé ne kelljen hallanom ezt a nevet erre tessék.
- És mi az amit maga szeretne? - kérdeztem és közben egy pillanatra sem szakítottam meg vele a szemkontaktust egészen addig amíg szemével nem kezdte el pásztázni a földet.
- Szívesebben lennék katona. Harcolni és meghalni valamiért. Vagy valakiért. - Az utolsó mondatot kimondva rám emelte tekintetét.
- Ezt nem értem. Miért akarna meghalni?- kérdeztem értetlenül amire ő csak enyhe mosolyra húzta a száját
- Ez férfi dolog. Ami pedig a házasságomat illeti,szeretnék magam mellé egy egyszerű nőt. Ki nem állhatom az elkényeztetett, puccos,gazdag libákat. Amália pedig pontosan ilyen. Túlságosan is jól ismerem ahhoz, hogy véleményt formáljak róla. De magának is van személyes tapasztalata. Tudja miről beszélek
- Attól tartok igen - válaszoltam kissé nevetve amitől Átsnak is rögtön visszajött a kedve - szóval mit választ? - kérdeztem és valóban hajtott a kíváncsiság
- Egyiket sem. Nem vagyok hajlandó egy ostoba német egyetemre vesztegetni az időm . Egy Amália nevű hárpiára pedig végképp nem . Azt fogom csinálni amit szeretnék. A saját utamat fogom járni. Eldöntöttem.
- Mikor döntötte el?
- Most

Ezt követően lassan visszamentünk oda ahová megérkeztünk. Körülbelül negyed órát kellett várnunk a konflisra. Áts hat órára rendelte őt vissza és majdnem pontosan meg is érkezett.
Este hét után nem sokkal értem haza.