Flufftober 2024 | Vékony jégen táncolsz | Árral szemben |

7. Bosszút állni

[Svetlana]
Selena Gomez – Kill Em With Kindness (Acoustic)

Svetlana az ágyán kuporgott a sötétben, a szeme már úgy hozzászokott a gyenge fényviszonyokhoz, hogy tisztán ki tudta venni a körülötte a paplanon szanaszét heverő, kék gyöngyöket, és az apró, korcsolyapenge formájú ezüst medált, amik nemrég még egy karkötőn sorakoztak, gondosan egymás után fűzve. Az arcára rászáradtak a könnyek, az ujjai már szabály szerűen fájtak, olyan görcsösen szorította a széttépett ajándéktasakot. Egy órán keresztül sírt megállás nélkül, a párnája teljesen átázott, mégsem enyhült semmit sem a szorítás a mellkasában. Undorítónak érezte magát, ostobának, gyerekesnek, de ami legjobban bántotta: elárultnak.

Sok mindent elviselt Arinától a barátságuk alatt, a lány senkivel sem volt kifejezetten kedves, de magát mindig egy kicsit védve érezte a gúnyos megjegyzésektől, a csúfolódásoktól, a sokszor alaptalanul terjesztett pletykáktól. Mégis csak ő volt a legjobb barátnője. Ő különleges bánásmódot érdemelt, pláne, ha beszállt Arina játékaiba – és legtöbbször megtette. Most mégis itt volt, egyedül a sötétben, szomorúan, dühösen. Mert Arina átlépett egy határt.

Eltűrte, ha úgy fényezte saját magát, hogy őt lehúzta. Hogy nem hallgatta meg. Hogy teljesen bezárkózott előtte. Hogy mindig talált benne valami hibát, ha mégis túl közel merészkedett a barátságukban Arina által felhúzott falhoz, hogy átleshessen rajta. Azt is eltűrte, hogy örökké csak második lehet mögötte. De azt nem, hogy a családját sértegesse.

Az idő nemhogy csillapította volna a dühét – épp ellenkezőleg. A méreg egyre csak gyűlt benne, ahogy zokogott és magában fortyogott. Vissza akart menni abba a pillanatba, amikor Arina, az az álnok kis kígyó, kiejtette a száján azokat a szavakat. Újra és újra rá akarta csapni az öltöző ajtót, vissza akart fordulni, és a képébe vágni, hogy a legrosszabb barát, hogy tehetségtelen, hogy Yana Andreyevna utálja, hogy mindenki gyűlöli, még a saját szülei is, de legfőképpen ő. Azt akarta, legalább annyira fájjon a lánynak, mint ahogy neki fájt. Ha visszamehetne az időben, nem adná meg azt az elégtételt, hogy könnybe lábadt szemekkel elrohan. Ha újraélhetné, ő is szúrna. Oda, ahol a legjobban fájt. Ahol ő is sebet kapott.

Csak a születésnapját akarta megtudni.

Mármint, az ő szájából, hivatalosan. Amúgy már évek óta tudta. Fent volt az interneten.

Március négy. A mai nap.

Évek után végre engedett a nagymamája unszolásának, és fel akarta köszönteni a legjobb barátnőjét, de előbb szerette volna, ha Arina maga osztja meg vele a tényt, hogy születésnapja van. Épphogy csak felhozta a témát, óvatosan, annyira óvatosan, amennyire csak tudta, de rá se kellett kérdeznie direkt, Arina máris bebújt a csigaházába, felállította tüskéit, elővette méregfogait. Szúrt és harapott, mintha az életéért küzdene. Pedig csak ajándékot akart neki adni. Saját kezével, a szíve összes szeretetével készített ajándékot. Ennyire buta volt, hogy azt hitte, örülne neki. Hogy most megtörik jég, hogy végre megnyílik neki a lány, akivel évek óta egy jégpályán éltek, akit ő őszintén a legjobb, az egyetlen barátnőjének tartott. Szerette Arinát, mindenek ellenére, és pontosan ezért olyan erővel csapta arcul a valóság, hogy megremegett tőle még a lába is.

Arinának ő egy senki volt. De legalábbis biztosan nem volt ugyanolyan fontos. Arina nem szeretett senkit és semmit, csak Yana Andreyevnát és a korcsolyát, és Svetlana ostobának és naivnak érezte magát, hogy azt hitte, helyet kaphat mellettük. Pont ő. Ő, aki túl tehetségtelen, túl otromba, és még túl csóró is volt hozzá.

Ezerszer is megbánta, hogy elmondta neki, csak azért lakik a Balshinában az állam pénzén, mert a nagyanyja lakásában nincs elég hely, és nincs pénzük nagyobb albérletre. Hogy az apja azért nem jön soha a versenyeire, mert az ország másik végében dolgozza halálra magát, hogy ő korcsolyázni tudjon. Hogy nem azért nem cseréli le a teljesen halott korcsolyáját, mert szentimentálisan ragaszkodik hozzá, hanem azért, mert még nem gyűjtötte össze rá a pénzt. Sosem gondolta, hogy Arina egyáltalán odafigyelt rá. De azt még annyira sem gondolta, még belőle sem nézte volna ki, hogy egyszer viszont hallja tőle, a képébe vágva, sértésként.

És ő még meg akarta ajándékozni!

Ezt nem tudta megbocsájtani. Nem akarta. Bosszút akart állni. Tudta, hogy addig nem nyugszik, amíg Arina nem szenved ugyanúgy, mint ő.

Ugyanakkor le akart higgadni, le akarta lassítani végre a szívét, meg akarta állítani a szeméből folyton előtörő könnycseppeket is. Meg akarta szüntetni magában ezt az érzést, Arina mérgét, ami belülről lassan felégette. A telefonjáért nyúlt, hogy a nagyanyját tárcsázza, de megállt a mozdulatban.

Már tudta, hogy babushka mit mondana. Ahogy azt is tudta, mi bújt meg Arina utálatos szavai mögött. Hogy a lány sohasem azt mondta, amit valójában gondol vagy érez. Hanem amivel épp a legjobban meg tudja védeni magát. És amikor nem elég pajzsa, a kardot veszi elő.

Tudta, hogy amikor egy hónapja Zhenya – szerinte nem létező – tehetségét szidta az öltözőben, valójában nem a korcsolyázó tudásával volt baja, nem is az állítása szerint lassú forgásaival, és még csak nem is azzal, hogy gyengébbek voltak nála az ugrásai, hanem sokkal inkább a lánnyal magával. Arina gyűlölte Zhenyát, ezt is tudta jól. Azt a Zhenyát, akinek Yana Andreyevna újonnan a figyelmét szentelte, akiről az egész szezon alatt áradozott a tévében, akit a versenyek után ölelgetett, aki a közelgő olimpia miatt egy jól irányzott rúgással letaszította őt a trónról, és átvette a helyét az aranygyermek szerepben. Akinek Yana Andreyevna még születésnapi kártyát is írt, és mindenki szeme láttára adta át neki az edzés végén, amikor a lány egy halom ajándékot és még egy tortát is kapott.

Valamit, amit Arina sohasem.

Tudta, hogy ezért titkolja a születésnapját. Talán nem akarta, hogy lássák, sosem kap semmit senkitől, talán az zavarta volna, hogy nem foghatja arra a köszöntések hiányát, hogy úgysem tudja senki, mikor ünnepli a szülinapját... Ezt Svetlana nem tudta. De amikor felhozta, pontosan tudta, mibe tenyerel. És milyen rosszkor.

Yana Andreyevna ma délután máshogy volt kemény vele. Nem azon a módon, ahogy motiválni szokta, ahogy addig hajtja, amíg bírja fizikailag és lelkileg is szusszal. Ma úgy szólt hozzá, mintha idegesítené. Mintha Arina csak púp lenne a hátán. Mintha Zhenya sikerein felbuzdulva már teljesen el is felejtette volna, ki az igazi csodagyerek. És bár kívülről nem látszott, Arina arca alig rezdült, csak az orrát ráncolta úgy, ahogy mindig, mikor elégedetlen volt, Svetlana tudta, hogy belül őrjöng.

És ő mégis ma próbálta meg kinyitni az egyik legféltettebben őrzött ajtaját. Csak fel akarta volna vidítani. De már tudta, hogy rosszul közelítette meg.

Ez a felismerés leemelt egy láthatatlan súlyt a válláról. Már nem szorított a mellkasa. Nem akart tovább sírni. A bosszúszomja elmúlt. Arina bántotta – ez nem változott. És várni fogja a bocsánatkérését, akár ma kapja meg, akár később. De nem akarta visszabántani. Attól nem mart kevésbé fájdalmasan a kígyó mérge, ha visszamart. Nem akart ő is azzá az emberré válni, aki csak támadással volt képes válaszolni az érzelmeire. Babushka nem ilyen lánynak nevelte.

Úgyhogy felkapcsolta a villanyt, kitörölte az utolsó könnycseppet is a szeméből, összesöpörte a paplanon szétszórt gyöngyöket, és újra elkezdte felfűzni őket a damilra. Apróság volt, gyakorlatilag értéktelen, azt a pici ezüst medaliont leszámítva, de annál jobban még sohasem értette az ajándékozás lényegét, mint miközben újrafűzte a karkötőt.

Még aznap kibékültek. És amikor másnap Arina csuklóján látta az ékszert, tudta, hogy ő is érti.