Flufftober 2024 | Vékony jégen táncolsz | Árral szemben |

24. Komfort kaja

[Arina x Luke]
Tom Odell – Heal

Trigger warning: étkezési zavar

Úgy meredek a tányéromon lévő, maréknyi pelmenyire, mintha azt várnám, előbb-utóbb lába kel, és leszalad az asztalról. De sokkal inkább érzem úgy, hogy én szaladok világgá, ha nem tűnik el a tejföllel nyakon öntött tésztakupac anélkül, hogy hozzányúlnék.

Egyre csak Luke-ot nézem, félve pillantgatok felé az asztal felett, azt figyelve, mikor jön rá, hogy még bele sem szagoltam az ételbe, de egyelőre őt leköti a laptopján futó sorozat. Velem ellentétben. Miattam nézünk filmet, hallgatunk podcastet, kártyázunk, társasozunk minden nap a vacsoraasztalnál, hogy valami biztosan elvonja a figyelmemet az evésről, de ma nem segít. A tészta nagy lépés. És nem tudom nem azt számolgatni, mennyi zsír lehet egy teáskanál tejfölben.

Elönt a bűntudat. Ez a nagyanyám receptje. Vagy tíz éve halott, és alig ismertem, de mint ahogy a múltheti terápián kiderült, a nála töltött ritka alkalmakhoz kötődnek a gyerekkorom szebbik emlékei az ételről. Sokáig ő volt az egyetlen, aki őszintén örült, ha enni látott. Az egyetlen, aki nem akart vigyázni az alakomra, akinek nem volt véleménye arról, egy jó sportoló hogy néz ki, és aki szerint nem volt bűn az evés. Luke pedig nyolc órát utazott, és feltúrt egy félig rothadó padlást, hogy hozzon egy darabot nekem ebből az emlékből. Hogy könnyebb legyen eggyel tovább lépni. Én meg csak nézem, turkálom a villámmal, mintha a világ legundorítóbb kajája lenne. A szemem nem szép emlékeket, nem a gyerekkori énem mind a tíz megnyalt ujját látja, csak a számokat, a kalóriákat, a plusz kilókat, a zsírpárnákat, és az életem kezemből kitépett kormányát.

Hirtelen elhallgat a háttérben a film, és megérzem Luke kezének melegét az enyémen.

– Nem muszáj, ha nem akarod – mondja csendesen.

Felpillantok a tányéromból, összetalálkozik a tekintetünk. Nyoma sincs benne csalódásnak, hibáztatásnak, rosszallásnak. Mégis görcsbe rándul a gyomrom.

Elhúzom a kezem, megmarkolom a villámat, és talán kicsit túl agresszívan szúrok fel rá egy adag pelmenyit.

– De. Muszáj. Sokat dolgoztál vele. – A saját kezével gyúrta, nyújtotta, és töltötte meg ezt a nyamvadt tésztát. Vehetett volna egy csomag gyorsfagyasztottat is a sarki boltban, de ő Pétervárig utazott egy ezeréves, lisztes, zsírfoltos papírfecnire lefirkált receptért, és egy egész délutánt eltöltött az elkészítésével. Értem. Nem tehetem meg, hogy nem eszek belőle. – Menni fog – mondom a villámon időző darabbal szemezve.

– Arina – sóhajt fel óvatosan –, nem azért csináltam, hogy ezzel zsaroljalak bele az evésbe. Nekem az a fontos, hogy rendben legyél. Ha mást szeretnél enni, az is teljesen rendben van.

Kétségbeesetten nézek újra a szemébe. A melegség, ami sugárzik az arcáról, egyszerre tölt meg szeretettel és feszültséggel. Könnyek kezdik szúrni a szemhéjamat, de megálljt parancsolok nekik.

– Nem akarok hálátlan lenni – suttogom folytott hangon. Akkora a gombóc a torkomban, hogy alig bírom lenyelni.

Luke feláll, megfogja az érintetlen tányéromat, fél karjával átölel, és lágy csókot nyom a fejem búbjára.

– Nem vagy hálátlan, milaya – búgja a hajamba. – Ez nem rólam szól, hanem rólad. – Megpuszilja a haléntékomat is, és még mielőtt tovább ellenkezhetnék, a pulthoz viszi a tányéromat. – És legalább több marad nekem – fordul hátra csalafinta mosollyal az arcán. – Be kell vallanod, egyre lenyűgözőbb a főzőtudományom.

Visszamosolygok rá, de ahogy látom a hűtőhöz lépni, majd elővenni egy tiszta serpenyőt, a mosolyom átcsap homlokráncolásba.

– Most mit csinálsz? – kérdezem meglepve.

– Gondolom, attól vacsorázni még szeretnél – mondja, miközben répát kezd aprítani a vágódeszkán.

– Hát... Én... – dadogom, arra készülve, hogy letagadom az éhségemet, de a korgó gyomrom elárul. – Ja – nyögöm ki végül. – De majd én összedobok valamit!

Luke azonban hajthatatlan, nem tágít a konyhapulttól. Így csak nézem, ahogy összevág egy rakás zöldséget, a serpenyőbe dobja őket egy marék fagyasztott borsóval, és lassú tűzön megpárolja őket. Az orromba kúszik az illatuk – egy sokkal megnyugtatóbb illat, mint a sült sertéshúsé, a főtt tésztáé, és a tejfölé. Luke mellé állok a pulthoz, figyelem, ahogy komótosan kavargatja a gőzben puhuló zöldségeket, és bele-belenézek a serpenyőbe. A benne domináló természetes zöld szín lassan elfeledteti velem, hogy pár perce még kalóriákat számoltam. A zöld biztonságos. Biztonságban érzem magam.

Luke mögé lépek, átölelem a derekát, és a hátának simulva lehunyom a szemem. Beszívom az ő illatát is, ami mind közül a legmegrengethetetlenebb biztonságérzetet nyújtja.

– Köszönöm – suttogom a vállába. Puszit nyomok a lapockájára, ő a hasán nyugvó kezemért nyúl, összekulcsolja az ujjainkat. A rám váró vacsora pedig már nem is olyan ijesztő.