Flufftober 2024 | Vékony jégen táncolsz | Árral szemben |

14. ''Utálom!'' ''Dehogy utálod!''

[Arina x Luke]
Sofia Carson - I Hate the Way

Tágra nyílt szemekkel, lefagyva bámulom a Figure Skating Gossips oldalának legújabb cikkét. Újra meg újra átfuttatom a szemem a rövid interjún, de a fekete betűk továbbra is ugyanabban a felháborító sorrendben sorakoznak egymás után, akárhogy nézem, akárhogy törölgetem a szemem, nem akarnak eltűnni, vagy újrarendeződni. A szívem kalapál, ahogy ismét elolvasom a Luke fotója alatti sorokat.

Riporter: Milyen érzés olyan nagy nevekkel együtt dolgozni, mint Svetlana Averina, vagy Raya Aleyeva? Inspirálnak téged, vagy inkább nagyobb lesz rajtad a nyomás, hogy mellettük kell helytállnod?

Lukyan Markov: Azt mondanám, inkább inspiráló, mint stresszes. A lányok mind valami mást hoznak magukkal a jégre, amiből építkezni lehet.
Raya egy igazi energiabomba. (nevet) Van egy senki máséhoz nem hasonlítható jelenléte, ami nagyon intenzív, tele van erővel... Az ember akaratlanul maga is táplálkozik belőle. Svetlanának a csendjében rejlő erejét becsülöm, senki más nem képes úgy befelé figyelni, annyira koncentrálni, mint ő - és ilyenkor úgy érzem, megállíthatatlan. Én is szeretnék ilyen lenni. Ha valaki ennyi tehetséges, kitartó sportolóval van körülvéve, az arra inspirálja az embert, hogy még jobban hajtsa magát, és mindennap fejlődni akarjon.

Riporter: Már a második évedet húzod Yana Chernetsky csoportjában, és nemrég a csapat egyik legnagyobb üdvöskéje is visszatért a jégpályára. Változott valamiben a légkör, mióta Arina is újra ringbe szállt?

Lukyan Markov: (gondolkodik) Arina más, mint a többiek. Más vele edzeni, egy jégen lenni. Sokszor nehéz a magam dolgára koncentrálni, annyira meghatározó a jelenléte. Benne megvan minden. Az egész csomag, amire a legtöbben vágyunk. A művészete és teherbírása valami egészen más szinten van. De ez nem veszi a kedvem, inkább engem is arra késztet, hogy keményebben dolgozzak, hogy legyek kreatívabb és kifejezőbb a saját korcsolyázásomban.
Persze, a nyomás mindig ott van. Ilyen a sport. Ilyen a műkorcsolya. Ez része a játéknak. De amikor ott van melletted egy Arina, aki elképesztően magasra teszi a lécet, nem tudsz mit tenni, egyszerűen meg akarod ugrani. Még ha lehetetlennek tűnik is. Te is oda akarsz érni. Fel akarsz mászni mellé a csúcsra.

Riporter: Szóval azt mondod, Arina a legjobbat hozza ki belőled?

Lukyan Markov: (nevet) Olyasmi. Azt hiszem, lehet ezt mondani, igen. Ő mindig mindent belead, bármi is történjék, és nem akarsz lemaradni mellette.

Riporter: Mennyire ismered jól személyesen? Volt alkalmad beszélni is vele az edzéseken, vagy azokon kívül?

Lukyan Markov: Gyakran beszélgetünk. Ha mondhatom ezt, és remélem, nem veszi rossz néven, egyfajta barátság is kialakult közöttünk. Persze ez a barátság leginkább a korcsolyára épül, de elmondhatom, hogy az egyik legkeményebb, legszigorúbb sportember mögött megismerhettem azt az érzékeny, szelíd lányt is, akiből a művészete táplálkozik. Az ő hatására önmagamban is fel szeretném fedezni azt az embert, akire építhetem a saját művészetemet.

Ég az arcom, ahogy az utolsó mondaton is végigérek. Nem tudom, sírni akarok, vagy nevetni, vagy örökké eltűnni a világ elől. Nagyon nyögve nyúlok el az ágyamon, a telefonomat a szabály szerűen az arcomba ejtem.

– Most mi bajod van? – huppan le mellém Raya, és elveszi a homlokomról az azt kétségbeesetten szorongató kezem. – Tök szépeket mondott mindenkiről. Még rólam is! Mondott már ő egyaltalán valaha szépet rólam ezelőtt?

– A vörös törpe vagy a Rainbow Dash szépnek számít? – kérdezem elnyúzott, morcos hangon, mire Raya oldalba bök.

– Hülye! – kiált rám röhögve. – Hol van érzékeny, szelíd lány, aki állítólag Markovval vagy?

Az arcom erre totálisan lángba borul. Morogva hasra fordulok, és az egyik párnámba ordítom:

– Utálom!

– Dehogy utálod!

– De tényleg! Egy túlérzelgős, gyenge picsának fest le az egész internet előtt.

– Szerintem bókolni akart neked, te süsü – dorgál meg játékosan Raya, és kirángatja a párnát a karmaim közül. Céklavörös pofával, bosszúsan bámulok fel a most idegesítően vidám arcába. – Ki tudja, miket csináltok kettecskén esténként a jégpályán – húzza tovább az agyam. – Lehet, hogy félreértette. De azért el kell ismerni, hogy menő a csajozós dumája. Ha nem utálnám, ezzel még engem is felszedett volna! – nevet.

– Nem szedett fel! – kiáltom, és megkaparintom Rayától a kispárnám. – Én is ugyanúgy utálom, mint te!

Raya pajkosan elvigyorodik.

– Hát persze – mondja, és játékosan az arcomba csíp. – Azért vörösebb a te fejed, mint az én hajam frissen festve.

Ismét nyögve temetem az arcomat a párnába. És arra gondolok, Lukyan Markov jobban teszi, ha soha többé nem jön az én utcámba – mert ezt még megkeserüli.