Flufftober 2024 | Vékony jégen táncolsz | Árral szemben |

30. ''Örökké?''

[Arina x Luke]
Daughter – Medicine

Sütőtökös muffin édes, fahéjas, vajtól gazdag aromája terjeng az egész lakásban, még órákkal az elkészülte után is. Luke-kal fáradtan telepedünk le az ágyra, túl a vacsorán, és az azt követő ipari mennyiségű mosogatnivaló eltakarításán. Mégis úgy érzem, nem az elgémberedett izmaim húznak le a matracra, hanem a teli hasam.

Hányingeremet lenyelve, a gyomromban és a mellkasomban kellemetlen, szorító érzéssel kucorodom össze az ágyon Luke-nak hátatfordítva. Még a korábban otthonos, őszi hangulatot teremtő illatok is zavarják az orrom, fintorogva temetem inkább a frissen mosott ágyneműbe az arcomat, hátha az öblítő elég tömény ahhoz, hogy elnyomja a süti szagát. De mintha még a bőrömből is cukor, fahéj, zsíros vaj és dió illata párologna ki.

Próbálok másra gondolni, de a retinámba kitörölhetetlenül beleégett a muffinok képe. A rengeteg kristálycukoré, amit belekanalaztam a robotgép nagy, fém edényébe. Az olvadó vajé, amit hozzáöntöttem, a magasra púpozott liszté... Sütés közben nem figyeltem rájuk, csak Luke-ra, a beszélgetésünkre, a lopott csókokra és érintésekre, a viccekre, amit mesélt, a dalokra, amiket dúdolt a tészta keverése közben, a saját nevetésemre, amikor összekente liszttel a fél arcomat. Akkor nem érdekeltek, és az illatok is kedvesen, szelíden szálltak felém, most azonban minden egyes érzékemen keresztül fenyegetnek az emlékképeikkel.

Legszívesebben felállnék, és kidobnám az összes maradékot, hogy soha többé ne kelljen éreznem, szagolnom, látnom. Legszívesebben lenyúlnék a torkomon, és a nyelőcsövemen át kirángatnám a gyomromból, amit elfogyasztottam. Még az is megfordul a fejemben, hogy bárcsak eltűnne mellőlem Luke, hogy a vigyázó szemei elől elbújva kiosonhassak a mosdóba, és kiadhassam magamból, ami, úgy érzem, a testemet és lelkemet is szétfeszíti belülről.

Egyre többet gondolok rá, milyen jó lenne megszabadulni a tehertől, könnyíteni magamon, az égő gyomromon, a bűntudaton, ami egyre mélyebben marja bele magát a bőrömbe. Hiába futtatom végig magamban a teendők listáját, amik segíthetnének túllenni a kényszeren, az érzés olyan erős, hogy minden olcsó trükknek, gyáva menekülőútnak tűnik csupán. A tudatom szinte két részre hasadva hadakozik egymással, hogy akkor lennék-e erős, ha engednék a kísértésnek, vagy akkor, ha ellenállok.

Hirtelen Luke teste nyomódik a hátamnak, a nyakamba csókol, és a hasamra csúszik a keze, amit csak egy vékony póló takar.

– Megnézünk egy filmet? – suttogja a fülembe, és tovább puszilgat.

Bólintanom kellene, beleegyezni, elterelni valamivel a figyelmemet, de nem megy. A rossz – de valóban rossz? – oldal áll nyerésre. Összébb húzom magam, és lesöpröm a kezét a hasamról. Az érintése szinte mindig szeretettel, mámorral tölt el, de a tenyerének csak a gondolata is a hasamon felér egy tőrdöféssel.

– Most nem vagyok jól – mormogom a takaróba bújva.

Luke-nak meg sem kell kérdeznie.

– Arina, megérdemelted – mondja lágyan. – A vacsorát, az édességet. Minden falat ételt, amit lenyelsz, megérdemelsz. Mindig minden körülmények között.

– Az agyam nem ezt mondja.

– Tudom – puszilja meg a homlokomat. – De megtaníthatjuk neki, hogy meggondolja magát.

Megfordulok, és magamhoz ölelem. Ahogy a mellkasa az enyémnek nyomódik, olyan, mintha egy kicsit teljesebbé válnék. Magamba iszom a testéből áradó melegséget.

– Ha nem tudja megtanulni? – suttogom a pólójába. – Úgy érzem, ez egy ördögi körforgás, és sosem lesz vége. Hogy bármennyire érzem magam jól az egyik nap, a másikon kelhetek úgy, hogy ugyanúgy a kiindulási ponton vagyok. Nem tudok kiszakadni belőle. Mi van, ha így lesz örökké?

A hátamat simogatja, hogy megnyugodjak, de érzem a tenyerem alatt, ami a mellkasán pihen, hogy az ő szívverése is felgyorsul, és kell neki néhány perc, hogy összeszedje a gondolatait.

– Nincs olyan, hogy örökké, Rina.

– Ezt nem tudhatod – motyogom. – Vannak, aki belehalnak. Nekik valahol örökké tart.

– Arina! – szól rám hangosabban, és megfeszül az egész teste az ölelésemben. Sűrűn fújja el a levegőt a fülem felett, aztán mélyet sóhajt. – Ne haragudj. Tudom, hogy ez nem rólam szól. Nem akartam benned bűntudatot kelteni, jó? – tol el magától egy kicsit, hogy a szemembe nézhessem. – Nem akartam. Ne haragudj.

– Én sem akartalak felzaklatni. És meghalni sem akarok. Jobban szeretnék lenni, csak... – Remegve fújom ki a levegőt. – Csak végtelennek tűnik a körforgás. És még most sem mindig hiszem el, hogy tényleg így lesz jobb nekem. Néha... – Alig merem kimondani a szavakat, de ha valaki előtt ki tudom adni magamból, az Luke. – Néha a régi út még mindig helyesebbnek tűnik.

Szünetet tartok. Luke érzi rajtam, hogy még nem fejeztem be, nem szól közbe.

– Ki szeretném hányni ez a sütit – jelentem ki tényszerűen. – És helyesnek tűnik. Muffint enni, az tűnik a rossznak. Utálom magam érte. De azért is utálom magam, mert megint így érzek. Egyszerűen sosem lesz vége!

Elszakad a cérna, könnyekben török ki. Luke-ba kapaszkodom, miközben úgy rázkódik a mellkasom, mintha rohamom lenne. Ő csak ölel, simogat, és csitítgat, azt súgja, minden rendben lesz, de a saját elmém a képembe röhög és azt mondja, hazugság.

– Csak fel akarok kelni egy nap, és nem érezni ezt többé! – zokogom.

– Egyszer így lesz, Rina, egyszer így lesz.

– Nem, soha nem lesz vége! És majd te is megunod, meggyűlölsz, eleged lesz...

Az államnál fogva emeli fel a fejem, úgy néz a szemembe. Az arcán elszánt kifejezés ül.

– Nem! Ilyen soha nem lesz! – mondja határozottan. – Bármeddig tart, Arina, én itt leszek melletted. Én csak érted akarom, hogy jobban legyél, és bármikor is lesz vége, én akkor is veled leszek. Itt leszek. Örökké.

Lassan hüppögéssé szelídül a zokogásom, és a könnyeimen keresztül figyelem Luke arcát.

– Örökké? – kérdezem fojtott hangon.

– Örökké – mondja, és homlokon csókol.

– Azt hittem, nincsen örökké – szipogom.

Óvatosan elmosolyodik, és a mellkasához húz.

– Ebben van. Ebben az egyben van.