Flufftober 2024 | Vékony jégen táncolsz | Árral szemben |

13. Padlás, pince, rejtett szoba

[Arina x Anna]
MIIA – Green Lights

– Voltál már itthon, mióta visszajöttél? – kérdezem Ányát, miközben becsapom a taxi ajtaját. Furcsa érzés itthonnak nevezni ezt az óriási, üres házat, ahol életemnek csupán két szakaszában éltem hosszabb távon – a legrosszabban, illetve akkor, amikor még annyira kicsi voltam, hogy alig vannak róla rendes emlékeim.

A nővérem is úgy áll a kerítés előtti hatalmas murvás részen, és méregeti a villának is beillő, krémszínű épületet, mintha valami nyaraló lenne, és életében először járna itt.

A ház szomorú látványt nyújt. Egyedül áll az utca végében, távol a többi lakástól. A gyönyörű, rendezett sorba ültetett fák idáig nem érnek el, és most még a kovácsolt vas kerítéssel körbevont udvar sem pompázik zöldben, a mindig tökéletesre vágott pázsitot elszíntelenítette az egyre többször beköszöntő fagy.

– Futólag – feleli végül Ánya halk hangon, és összébb húzza magán a szövetkabátját.

A kocsi motorja felbőg, ropognak a kavicsok a kerekei alatt, ahogy kitolat az útra, én pedig a nővérem mellé sétálok, és leteszem a murvára a csomagjainkat. Csak két kisebb sporttáska – nem tervezünk sokáig maradni. Ami azt illeti, én nem is akartam jönni, de anyám annyit könyörgött, hogy nem bírtam tovább, ahogy ostromol. Ánya szerint nem lesz baj, csak meg kell húznunk a határainkat. Egy – csonka – családi ebéd, egy itt töltött hétvége nem fogja visszaadni azt a több évtizednyi időt, amit nem az anyánkként töltött. Az udvariaskodó beszélgetések, a kínos csöndek nem fognak minket közelebb hozni egymáshoz, és ezt neki sem szabad máshogy gondolnia.

Egyikünknek sem akaródzik bemenni. Nem mozdul a lábunk, mindketten lecövekeltünk a kerítés elé, és pontosan tudom, hogy Ánya is inkább töltené itt a hétvégét, a nedves, hideg kövön, mint odabent, ahol egyedül az elektromos kandalló és a padlófűtés jelentik a melegséget.

De már késő visszakozni. Nyikorogva nyílik a vakítóan hófehér ajtó, és anyám kerek arca jelenik meg mögötte, a szokásos kirakat mosolyával. Mély levegőt veszek, és hangosan kifújom.

– Kezdődik – mondom Ányának szemforgatva, lehajolok a táskámért, és a bejárat felé veszem az irányt.

☂☂☂

A hétvége pontosan abban a színlelt békességben és némaságban telik, amit előre megjósoltam. A kanapén fekszem, kezemben egy könyvvel, amit anyám dugott a kezembe, de már legalább fél órája nem lapoztam, csak bámulom a megsárgult lap közepét, és azon agyalok, mennyi van még hátra ebből a csöndes tortúrából. Ánya a fotelben ücsörög, a naplója van az ölében, azonban a hangok alapján ő sem írt bele egy betűt sem, mióta kinyitotta, csak úgy tesz, mintha valamivel nagyon foglalatoskodna.

A plafont kezdem fixírozni, a túlzottan csicsás álmennyezet virágait, levélkéit, kacskaringóit, de a háznak ezen része is azt ordítja az arcomba, hogy meneküljek innen, akárcsak a többi. Aztán megérkezik anyám is, hogy megkoronázza ezt a csodás életképet. Sóhajtozva kerüli meg a nappali közepére húzott étkező asztalt, hogy nehogy elfelejtsem akár egy percre is, mennyire terhére van, hogy nem vagyok hajlandó abban a konyhában enni. Abban a konyhában, ahol pár évvel ezelőtt feljogosítva érezte magát arra, hogy úgy tömjön, mint valami ludat, aminek meg kell híznia az újévi vacsorára.