Flufftober 2024 | Vékony jégen táncolsz | Árral szemben |

18. Elvarázsolva

[Arina x Luke]
Elvis Presley – Can't Help Falling in Love

Nem kellett volna elfogadnia a meghívást, gondolja Luke, miközben Arina kézen fogva a táncoló tömegbe húzza. Nem kellett volna felkérnie táncolni, javítja ki magát gondolatban, ahogy egyre közelebb húzódnak egymáshoz tánc közben, de a whisky által felszabadított része azonnal lekorholja. Már hogy ne kellene itt lennie! Máshol sem akar lenni, csak itt. Még az undorítóan egyhangú elektronikus zene sem dübörög olyan fájdalmasan a fülébe most, hogy Arinát ilyen közel tarthatja magához.

Olyan ostobaság az egész! – gondolja. Nem is kedveli. Eddig legalábbis nem kedvelte. Mégis szinte egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy amikor hazamegy, Arina vele marad, szüntelenül ő jár a fejében. A mosolya, a nevetése. Ahogy forgatja azt a finom vágású, jégkék szemét, aminek sarkában egy szeplője szívecske alakú, mikor nevet. Ahogy igyekszik elnyomni a mosolyát, de nem megy neki. Ahogy kipirosodik az orcája a hidegtől és a kimerültségtől. Ahogy a programja lefutása után csípőre teszi fél kezét, a másikkal pedig a homlokát fogja, úgy zihál a jég közepén állva. Nem bírja nem a hevesen le és fel emelkedő mellkasát nézni. Amikor lecsúsznak a pályáról, és maga elé engedi, megcsapja az cukros vaníliaillat, és azon gondolkodik, a képzeletébe, vagy Arina selymes bőrébe van-e ilyen milyen beleivódva ez az édesen émelyítő aroma.

Nem emlékszik, melyik volt az a pont, amikortól képtelen volt levenni róla a szemét. Amikortól várta a közös edzéseiket, és kereste az alkalmat, hogy megszólíthassa. Amikortól nem sértőek, hanem viccesek voltak az otromba poénjai, aranyos volt az önteltsége, és a hangja sem bosszantotta, hanem simogatta a fülét.

Amikortól meg akart vele osztani dolgokat. Amikortól biztonságban érezte magát mellette.

Most, ahogy a lány karjai ragaszkodóan a nyaka köré fonódnak, és a haja az állát csiklandozza, minden, amit iránta érez, egyszerre zúdul rá, és minden ellentmondásával együtt vágja fejbe.

Iszonyúan akarja Arinát.

Nem kellett volna annyi whiskyt innia.

Kicsit lehajtja a fejét, orrát Arina selymes, szőke hajába temeti, és magába szívja az édes vaníliaillatát. Most cigarettafüst és a tél semmi mással össze nem téveszthető szagával keveredik, de még így is jobban megrészegíti, mint az előzetesen elfogyasztott alkohol. Az ujjai szinte öntudatlanul simítanak végig újra és újra a lány derekán, és képtelen eldönteni, hogy tényleg túl sokat ivott, vagy Arina bőre perzseli fel és zsibbasztja el az ujjbegyét.

A szíve olyan hevesen dobog, hogy zúg tőle a füle, már alig érzékeli a zenét, csak a saját vére dübörgésére, és az egyre gyorsabb lélegzetvételeire tud koncentrálni. De csak akkor veszik el teljesen, mikor Arina keze puhán lecsúszik a felkarjára, és cirógatni kezdi a bicepszét a pólója alatt. El kellene tolnia magától, tudja jól, de képtelen megtenni, mintha egy szirén vonná hirtelen a bűvkörébe. Csak Arina éneke lágy simogatás, vaníliáscukor illat, és az aprócska felsőtestének ragaszkodása, ahogy egyre közelebb akar bújni hozzá.

Amikor felemeli a fejét, és a szemébe néz, a tekintete úgy csúszik le a lány ajkaira, mint egy frissen talált kincsre, és a józan esze utolsó cseppjeivel kell megállnia, hogy ne kapjon rögtön utánuk, hogy ne harapjon bele a vékony, rózsaszín, nedves ajkakba.

Ha nem Arina lenne, már magához rántotta volna, olyan közel, hogy a lélek se férjen közéjük. Már felfedezte volna a teste intimebb pontjait, már az ajkain lenne az ő ajka, és úgy csókolná, mint még senkit soha. Ha nem Arina lenne, hazavinné ezt a lányt, még azelőtt kibontaná a ruháiból, hogy megtalálnák az ágyat, és a legcsodálatosabb éjszakát töltenék együtt. Aztán addig beszélgetnének, amíg meg nem világítják a szobát a hajnali Nap első sugarai. Elveszne a madárcsicsergéssel eggyé olvadó nevetésében, a sóhajaiban, mosolyokat csókolna az ajkaira, és szája megjegyezné a teste összes létező pontját a következő találkozásukig.

De ez a lány Arina. Már összeér az orruk hegye, amikor megcsapja a kíméletlen felismerés. Kinyitja a szemét, amit nem is emlékszik, mikor hunyt le, és Arina kábult mosolyával, reménnyel teli pillantásával találja szemben magát.

Ez a lány Arina.

Ráadásul részeg. Nem is kicsit. A józan Arina sosem nézne rá így. Egy része hiába isteníti a lányt, az okosabbik énje tudja jól, a józan Arinának ő csupán egy tehetségtelen lúzer, egy senki. Aki csak arra jó, hogy a lelki szemetesládája legyen. De még ha lenne is egyetlen apró szeglete a szívének, amelyik vágyik rá, nem teheti ezt vele. Nem teheti ezt magával. Így nem. Most nem. Nem és nem.

Legszívesebben ordítana, de csak vállon ragadja és eltaszítja magától a lányt, aki most már értetlenül, elveszetten, már sokkal inkább önmagaként pislog rá. Elmormol az orra alatt valami bocsánatfélét, legalábbis azt hiszi, megteszi, de csak arra tud koncentrálni, hogy fizikai fájdalmat okoz neki a hirtelen közéjük furakodó távolság. A távolság, amit ő teremtett, és legszívesebben azon nyomban visszacsinálná. De muszáj meghátrálnia. Muszáj. Nem teheti ezt vele.

Hátrébb lép egyet, még érzi, ahogy Arina ujjai súrolják a kézfejét, ahogy utánakap, de nem nyújtja neki a kezét, helyette sarkon fordul, és nem törődve a tömeggel, átgázol a klubbon, egészen a bejáratig meg sem áll, ahol úgy tépi fel az ajtót, mintha az élete múlna rajta.

A moszkvai hideg jótékonyan mászik a bőre alá. Először megborzong, fedetlen karjain libabőr fut végig a ráeső hópelyhek alatt, de aztán megembereli magát, és hagyja, hogy a jeges levegő teljesen körülölelje. Hogy lehűtse a felhevült bőrét, a fortyogó bensőjét, és kitisztítsa az agyát az alkoholtól. A vágytól. Arinától. Az ostoba gondolataitól, amik minduntalan a lányra tévednek.

Egészen kijózanodik a hidegtől, mire csörömpölve nyílik mellette az ajtó, és valaki hóropogással a talpa alatt közelíteni kezd felé. Már a lépéseiből, a lélegzetvételeiből megismeri. Csak akkor veszi észre, hogy még mindig zakatol a szíve – de most végre kicsit fel is melegszik, és bár az arca nem mozdul, a bensője egy része nem bírja megállni mosoly nélkül.

Megpróbálja nem abba a hitbe ringatni magát, hogy a lány azért jött utána, mert számít neki. De elköveti azt a hibát, hogy ráemeli a tekintetét. És ahogy a hidegtől pirospozsgás arcát nézi, és elmerül a csalódottan csillogó, kristálykék szemeiben, szeretné azt hinni, legalább erre az egy éjszakára, hogy mégis.