Flufftober 2024 | Vékony jégen táncolsz | Árral szemben |

20. Mancs

[Arina x Luke]

Tétován állok Luke mellett a természetellenesen zöld pázsiton, egy vadidegen ember kertjében, akivel eddig még csak e-mailben és telefonon beszéltem, és azon gondolkodom, hogy a fenébe is kerültem én ide.

A lábunk mellett kis szőrgombócok ugrándoznak, dézsmálják a füvet, és néha-néha közelebb merészkednek a cipőnkhöz, hogy megszagolgassák őket, aztán inkább tovább ugrálnak még több füvet, szénát, vagy répát rágcsálni. Az én szemem egy apró, hamvasszürke nyúlon állapodik meg újra és újra, ami sokkal kisebb termetű, és félénkebb is, mint a többi.

A neve Sophie. Őt választottam ki a képek alapján a tenyészet honlapjáról, ő érte fizettem előre egy rakás pénzt a fiatal, szőke hölgynek, aki most velem szemben állva várja, hogy megszólaljak. Őt kellene betessékelnem a Luke kezében lévő ketrecbe, és hazavinni hozzánk, az új otthonába.

Luke szerint a legostobábbnak kinéző, legszerencsétlenebb nyulat sikerült kiválasztanom az alomból. Raya szerint hülyén hangzik, hogy tulajdonképpen úgy fogják hívni a házikedvencemet, mint a barátnőjét. Liliya szerint a nyulak ostobák, és akár mindennap is hívhatom másképp, úgysem fogja soha megtanulni a nevét. Anna szerint az állatoknak terápiás hatásuk van, és ez a lehető legjobb döntés, amit hozhattam.

De én csak arra tudok gondolni, ahogy a parányi kis nyuszit nézem, hogy életem legnagyobb hibája lenne kiszakítani ebből a békés, tökéletes környezetből, hogy az undorítóan régi panelházamba költöztessem egy ketrecbe, és tönkretegyem az életét. Ahogy figyelem a pöttöm, fekete nóziját szaglászni, és a félénk, de könnyed mozgását, miközben a pázsit sűrűbb, magasabb része felé igyekszik az apró mancsaival, és megpróbál elbújni egy-egy nagyobbra nőtt fűcsomó mögött az árnyékban, egyszerűen minden hitemet elvesztem magamban.

Ez nem nekem való – csak ez jár fejemben. És minél erősebben szeretném kiverni belőle, annál hangosabban kiabál a hang.

Kirántom Luke tenyeréből az enyémet, és hátrébb lépen néhány lépést – olyan ügyetlen vagyok, hogy majdnem sikerül összetaposnom az egyik kisnyulat. Tényleg alkalmatlan vagyok erre. Megrázom a fejem, és azt mormolom az orrom alatt elcsukló hangon:

– Bocsánat. Csak szeretnék kérni egy percet.

Azzal hátat fordítok, átvágok a túlságosan is tökéletesen rendezett kerten, és a kaput magam mögött becsapva a kocsi felé veszem az irányt. Magamra zárom az ajtót, miután bevágódom az anyósülésre, és óriási sóhajjal engedem ki a felgyülemlett feszültséget.

Tényleg egy nyúl miatt drámázom. Már ez is épp elég bizonyítok, hogy nem lenne szabad az én gondjaimra bízni egy másik élőlényt.

Kibújtatom a lábamat a cipőmből, hogy felhúzhassam az ülésre, és átölelem a térdemet. Nem sírok, csak hagyom, hogy eluralkodjon felettem a szapora légzésem, és a dübörgő szívverésem. Az ölembe hajtom a fejem, és csak várom, hogy Luke utánam jöjjön, elindítsa a motort, és elhajthassunk innen, elfelejtve az egész hülye legyen háziállatunk ötletemet.

Nem kell sokat várnom, hogy valóban beüljön mellém az autóba, azonban a motor felbőgése elmarad.

– Meggondoltad magad? – kérdezi halkan, miközben a kulcscsomójával babrál. – Nem baj, ha igen. Még most is visszaléphetünk. Nem baj, ha nem tetszenek, vagy mit tudom én.

– De – felelem szűkszavúan. – Nagyon aranyosak. – Próbálom leplezni az idegességemet, de egyáltalán nem hangzom olyan lelkesnek, mint szeretném.

– Akkor... – gondolkodik, aztán elneveti magát. – Te is rájöttél, hogy a lúzernyuszit választottad?

– Nem! – vágom rá hevesen, magamat is meglepve. Szúrós pillantást vetek Luke-ra. – Hülye vagy. És ne hívd lúzernek! Még mindig őt akarom – mondom duzzogva.

– Akkor mi a baj, milaya? – érdeklődik most már kedvesebben?

– Félek, hogy megdöglik – motyogom.

– Állítólag nyolc-tíz évig is élhetnek. Te is olvast...

– Attól félek, hogy én ölöm meg.

Pár perc némaság következik, csak a Luke ujjai körül forgatott kulcscsomó csörgése miatt nincs síri csend.

– Mindig is tudtam, hogy nyúlsorozatgyilkos vagy. Kezdetben ezért nem kedveltelek...

Luke karjára csapok, de nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam egy kicsit én is.

– Fejezd már be! – Próbálok a nevetéstől fuldokolva is komoly fejet vágni. – Komolyan beszélek!

– Ne haragudj – hagyja abba nagy nehezen a nevetést, és gyengéden végigsimít az arcomon, ahigy közelebb hajol. – Komolyan veszlek. Abbahagyom a viccelődést, ígérem.

A kezéért nyúlok, és úgy kulcsolom össze az ujjainkat, mintha legalább annyira szükségem lenne erre az érintésre a létezéshez, mint a levegőre.

– Én csak... – nyögök fel tanácstalanul, és rászorítok a kézfejére. – Nekem ez nem megy – szakad fel belőlem egy mély sóhaj. – Nem kellene állatot tartanom. Még egy kaktuszt sem tudok életben tartani! Két évvel ezelőtt még azt sem tudtam, saját magamat hogy tartsam életben egyedül... Néha még most is úgy érzem, fogalmam sincs róla. Egyszerűen... Felelőtlenség lenne. És az a kis nyuszi túl kedves, és túlságosan is élő ahhoz, hogy elrontsam az életét. Vagy ne adj Isten véget vessek neki. Inkább menjünk haza, és vegyünk egy plüss nyulat a játékboltban. Azt talán nem teszem tönkre.

– Arina – teszi a térdemre a kezét finoman. – Előkelőbb ketrecet vettél neki, mint amilyen az egész lakásunk. Hónapok óta a nyúltartásról bújod az internetet, még a kerületi könyvtárba is beiratkoztál, hogy könyveket olvass róla. Már nekem is nyúlalom reklámokat játszik be a YouTube. És ha ez nem győzött volna meg eléggé... Ha Aleyeva életben tudott tartani hat kutyát, akkor neked is menni fog egy nyúl.

Mosolyogva forgatom a szemem, és még erősebben a kezébe kapaszkodom.

– Nem tudom, Luke... – húzom el a számat. – Nem érzem magam annak az embernek, aki jó gazdája lenne bármilyen élőlénynek. Semmire sem vagyok képes egyedül.

– De nem is vagy egyedül, Rina. És hidd el, ha nem lennél képes rá, nem is lennénk itt. Tisztellek annyira, hogy megmondjam neked az igazat. És tudom, hogy nem mindig látszik, de a kis dögöket is szeretem annyira, hogy ne akarjam kinyíratni őket a barátnőmmel.

Mindketten felnevetünk. Áthajolok a sebességváltón, és magamhoz ölelem Luke-ot. Ő is átkarol, és nyom egy puszit a hajamra. Néhány percig így ülünk, csendben. Luke a karomat, a hátamat simogatja, és érzem, ahogy az idegesség, a félelem szép sorjában elhagy.

– Gyere! – paskolja meg a vállamat. – Vigyük haza Miss Bénát a kastélyába!

Mosolyogva ingatom a fejem, miközben visszabújok a cipőmbe, és mindketten kikászálódunk az autóból.

– Sophie-nak hívják.

– Tényleg, megkérdezted már Sonyát, hogy zavarja-e, ha róla nevezzük el az antiszociális nyulunkat?

Nevetni kezdek.

– Idióta vagy – bököm oldalba vigyorogva, ahogy átlépünk a kapun, és belékarolok.

– De a te idiótád.