ᴘʟᴀʏ ᴅᴀᴛᴇ

27. ꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛ

ᴛʜᴇ ᴡᴏʀʟᴅ ᴡᴀꜱ ᴏɴ ꜰɪʀᴇ ᴀɴᴅ ɴᴏ-ᴏɴᴇ ᴄᴏᴜʟᴅ ꜱᴀᴠᴇ ᴍᴇ 

ʙᴜᴛ ʏᴏᴜ

*

ɪꜱᴇᴜʟ

Már lassan rutinná válik, hogy összepakoljak magamnak és egy másik helyen aludjak, ami nem a saját lakásom. Jimin a konyhában várakozik, némán a pultnak dől és figyel, nem beszélünk sokat. Tudom, lenne bőven mondanivalója, de látom rajta, mennyire el van akadva. Megakasztottam a kocsi hátsó ülésén, mikor azt kértem tőle, hogy feküdjön le velem. Ez akárhányszor eszembe jut, egy pillanatra meg kell állnom aközben, amit csinálok. 

Nem mondott nemet. Meg fogja tenni, mert megkértem rá. Azok után, hogy azt mondtam neki, gyűlölőm őt és soha többet nem érhet hozzám, ma szinte könyörögtem neki ezért. 

- Azt hittük, apád a nevedre íratta a házat - szólal meg Jimin hirtelen. Ránézek. - A napokban próbáltuk kitalálni a többiekkel, vajon mit akarhat tőled az anyád. Arra jutottunk, hogy talán a házra fáj a foga, ami így is lett; de azt gondoltuk, az apád már jóval korábban elintézte ezt és ezért nem vitték el a hitelezők a tetőt a fejetek fölül. 

- Meg sem fordult a fejemben, hogy végrendeletet írt. Nem maradt semmink, ezért nem is gondoltam rá. 

Jimin komoran lehajtja a fejét, én pedig úgy teszek, mintha fontos dolgom lenne a fürdőszobában. A törölközőt igazgatom a fogason, próbálok kiigazodni az érzéseimen. Haragudnom kellene anyámra? Szomorúnak kellene lennem azért, mert apám meghalt? Miért nem érzem egyiket sem? Ha ez lenne a normális, hol vannak ezek az érzelmek belőlem? 

- Minden rendben? - hallom meg Jimin hangját közelebbről. 

- Igen, indulhatunk is.

Nem tudom, hol lakik Szöulon belül. Az autóút hosszabbnak ígérkezik, tekintve a beállt forgalmat és a még le nem takarított utakat. Ma is esett a hó, a mínusz fokok miatt pedig az útra is ráfagyott. Araszolunk, a Wicked Game dallama tölti ki a közöttünk lévő csendet. Elhaladunk a karácsonyi vásár mellett, az emberek a lehető legtermészetesebben készülnek az ünnepekre. Alig másfél hét és Karácsony. Az ünnep szelleméből semmit nem érzek. Ellenben a múltam démonai üldöznek és megérek menekülni. Menekülés... Másból sem állt az életem idáig. 

Feltorlódnak az autók a következő piroslámpánál. Jimin egyik keze a kormányon, a másik a sebességváltón pihen. Ahogy a fényekben megfigyelem az arcvonásait, nehezen tudná letagadni, mennyire fáradt. Megviseltnek tűnik, mintha most is épp gyötrődne. Elmerül a gondolataiban, az előttünk lévő sort bámulja. Belülről harapja a szája szélét és nyoma sincs rajta annak a huncut csillogásnak sem, ami valahogy mindig sugárzott róla. A haja kócos, a szemei kissé üvegesek és látom, hol kaparta véresre a körömágyát. Ez a gyönyörű férfi mellettem küszködik, gyötri magát a szemem láttára. 

Vajon a fáradtság, a ma elszenvedett fájdalmak azok, amik engedik, hogy a kezem az övé felé mozduljon? Elgyengülök, mint mindannyiszor, mikor a közelében vagyok és hagyom, hadd tegye a testem azt, amiről az eszem próbál meggyőzni, mennyire nem jó ötlet. Mindig arról győzködöm magam, hogy az, amihez Jiminnek köze van, nekem nem való. Ő nem való nekem. A gondolata is abszurd annak, hogy valaha is közünk legyen a másikhoz azon kívül, ami a szerződésbe bele van foglalva. Aztán csak vergődünk, ki-ki a saját levében fő és ez is fárasztó. Elszívja minden maradék energiámat az, hogy próbálom még mindig utálni. Hiszen egyértelműen nem utálom. Haragudtam rá, igen, de már abból sem érzek semmit. Amit most érzek, az hála és el tudnám sírni magam attól a biztonságérzettől, amit mellette érzek.