Vakrandi

9.

Christian

Kiállt mellettem! Nem is ismer, abban sem lehet biztos, hogy igazat mondtam, mégis megvédett! Ha nem éreznék iránta valamit, most biztos, hogy menthetetlenül beleszeretnék, ami szinte lehetetlen, hisz már a szívembe zártam... Amíg Adam kifejti a véleményét Joshnak, én háttérbe szorulok, sőt szó szerint, önként húzódok hátrébb, mert érzem, hogy a feszültség kezd alább hagyni. S amint elkezdek megnyugodni, testem úgy kezd el remegni és a lábaim nem tartják meg súlyomat. Mint egy kártyavár úgy csuklok össze, s csak a puffanás az, ami felhívja a figyelmet, hogy én is jelen vagyok.
- Chris!
Lebegek, mint gólya fos a levegőben. Testem könnyű és talán a lelkem is. Most nem fáj semmi, nem érzek semmit sem. De az agyam nem hagy nyugodtan pihenni, egymást követik a múlt képei, vegyítve a jelen történéseivel megspékelve a magam kreált jövővel. A lehetséges jótól a legrosszabbig minden bevillan, s már nem tudom mit higgyek, miben reménykedjek. Fel akarok ébredni, muszáj szembe néznem a valósággal, mert a bizonytalanság felemészt. Ébredj már te bolond! Válaszok kellenek! De hiába igyekszem szemem kinyitni, a testem nem reagál a parancsnak, míg végül  a mély sötétség el nem nyel...

Joshua

Édes istenem, hogyan feledkezhettem meg róla!
Annyira dolgozott az adrenalin bennem, hogy pont arra nem figyeltem, akire kellett volna. Pedig sejtettem, hogy előbb-utóbb össze fog roppanni. Már egy órája alszik, én meg már sebesre piszkáltam az ujjaimat. Tétlenül és kétségbeesve figyelem az arcát, arra várva, hogy kinyissa gyönyörű szemeit.

- Hát haver, azt hiszem te menthetetlen vagy. - szólal meg hosszú idő óta Adam.
- Nem tudom miről beszélsz! – vágok vissza gorombán, és tudom, hogy jogtalan a hangnemem.
- Beleestél, mint vak ló a gödörbe. Ne is tagadd! Felesleges...
- Nem tagadom, sose tenném. Bár azt nem hittem, hogy ennyire kézenfekvő a dolog.
- Mondták már, hogy jó emberismerő vagyok, de most nem ez a lényeg. Magáról ritkán beszél, te most mégis sok mindent megtudtál róla. Olyasmit is, amit talán sose mondott volna el. Szóval csak annyit kérek, hogy vigyázz rá, és ne bántsd meg, mert még egy csalódást nem hiszem, hogy el tudna viselni.
Hallgatok, mert nem tudom mit kellene mondanom. Eszembe sincs bántani, de vajon képes vagyok boldoggá tenni? Mert, bár anyagilag jól állok, remek party vagyok, ahogy anyám mondja, de a mi világunk tud kemény is lenni, és lehet nehéz lesz megbirkózni vele. De nem adhatom fel! Anya...hogy nem jutott eddig eszembe! Telefonomat kezembe fogva már tárcsázom is.

- Ó, elveszett báránykám, mi újság?
- Anya...mit tegyek, ha valaki elájult és már egy óra is eltelt, de még mindig nem ébredt fel?
- Josh te most komolyan aggódsz? Ki az? ...Ő? Az a fiú ugye?
- Igen, Chris az.
- Mit csináltál vele te ördögfajzat! – kezdi megemelni hangját, mintha én lennék mindig a hibás. Na jó az esetek többségében igen, de most ártatlan vagyok!
- Semmit! Esküszöm!
Szépen vagyunk, hogy már a szülőanyám se bízik bennem!
- Hívd fel Dr. Parker-t.
- Tényleg, hogy ez nem jutott eszembe!
- Meg se lepődök, és ezek után hozd haza azt a fiút! Ez parancs!
Olyan gyorsan nyomtam ki a telefont, ahogy csak bírtam, hisz nem akartam tovább hallgatni a szapulását. A doki fél órán belül meg is érkezett, s egy alapos vizsgálat, valamint beszélgetés után, meg is nyugtatott.

- Semmi ok az aggodalomra. Amint a lelke és a teste kipiheni magát, feltöltődik, és fel fog ébredni. Egy enyhe fejfájás jelentkezhet majd, arra hagyok itt egy receptet. Pihenjen, ameddig csak szükséges. Most a gondoskodás a legjobb, amit tehetsz. -veregeti meg vállam, és már távozik is.