Vakrandi

5.

Christian

Az a csók, olyan rövid volt  hogy inkább nevezném szájra puszinak, mégis teljesen levett a lábamról. Teli volt érzéssel és szenvedéllyel, így nem meglepő hogy a vér egyetlen testrészembe lüktetett. Amilyen hirtelen történt meg olyan gyorsan is lett vége. Joshua mint ha mi sem történt volna ült le az asztalhoz, én pedig remegő testtel készítem el neki a fekete nedüt. Mélyet lélegezve igyekszek urrá lenni testemen, lelkemen, s csak reménykedek benne, hogy nem veszi észre, milyen hatással van rám.
Minden igyekezetem ellenére, remegő kezekkel teszem le az italt, s amint ránézek észreveszek valami furcsát. Lehetetlen...hogy nem vettem eddig észre?! Itt volt a szemem előtt a válasz, és nem vettem észre! Pedig ezer közül is felismerném, hisz Adam-től kaptam...

- Az az ÉN pólóm! – meredek rá, és látom ahogy fél mosolyra húzza, egyébként csókolni való, gyönyörű száját.- Én ezt...nem értem...nem hiszem el, lehetetlen.
- Valami probléma van?
- Probléma?! Nem, vagyis igen! A fene se tudja már!
- Kicsit zavartnak tűnsz, tudok esetleg segíteni? – még mindig nyugodtan szól hozzám, ezzel még jobban kihoz a sodromból.
- Igen! Magyarázatot követelek!
- Jó, talán ideje felfrissíteni az emlékezeted! -lépett hozzám egyre közelebb.

Úgy éreztem, ha eddig nem voltam összezavarodva teljesen, akkor most már leszek. Hiszen már semmit nem értettem, s nem is vagyok biztos benne, hogy Joshua tényleg segíteni akar vagy még jobban a mélybe fog taszítani.

Joshua

Látom a zavartságot, a dühöt, a félelmet az egész kisugárzásában. Lehet nem kellene ennyire szemétül viselkednem, hisz megszerezni akarom őt, nem pedig elvadítani. Lassan közelítem, lépésről-lépésre, és közben mérlegelem a helyes döntést. Eddig Adam forgatókönyve szerint cselekedtem, de most már időszerű önállóan cselekednem. Alig pár centire állok meg előtte, és már most halvány pír borítja arcát.

- Jól látod a helyzetet, ez a te pólód. Miután leöntöttél...vagyis inkább leköptél borral, valami megoldást találnunk kellett. De talán időszerű, hogy visszacseréljük a ruhánkat. Hisz ezért hívtál magadhoz, nem?

Köpni nyelni nem tud a drágám, arca minden színben pompázik. Szinte látom ahogy az agytekervényei kattognak, összetéve a tegnapi nap eseményeit. Fejét lehajtva somfordál el mellettem, majd kezében az ingemmel tér vissza. Megkapva, már emelem is az arcomhoz és mélyet szippantok.

- Kimostam! – ripakodik rám.
- Nem is gondoltam, hogy nem.
- Akkor miért szaglászod, mintha büdös lenne?
- Épp ellenkezőleg! Csak ellenőriztem, hogy ugyan olyan isteni illata van-e, mint neked! És igen! Határozottan Chris illata van, egyenesen mámorító.

Piruló arccal néz rám, ennél szebb látványt nem is kívánhatnék magamnak.