𝚊𝚗𝚒𝚖𝚎 𝚘𝚗𝚎𝚜𝚑𝚘𝚝𝚜||𝚏𝚒𝚗𝚊𝚕 𝚎𝚍𝚒𝚝𝚒𝚘𝚗 /ʀᴇǫᴜᴇsᴛs ᴏᴘᴇɴ/ SZÜNETEL

|| 𝚛. 𝚜𝚞𝚔𝚞𝚗𝚊 𝚏𝚏. || - 𝚣𝚜𝚎𝚗𝚒

𝚊𝚗𝚒𝚖𝚎: jujutsu kaisen

𝚌𝚑𝚊𝚛𝚊𝚌𝚝𝚎𝚛:  Ryomen Sukuna

𝚝𝚢𝚙𝚎: character(male!) x reader(fem!)

𝚙𝚎𝚛𝚜𝚙𝚎𝚌𝚝𝚒𝚟𝚎: E/1 (jelen időben)

𝚗𝚘𝚝𝚎​: Mi baja az agyamnak? 

𝚄.𝙸.: (Amúgy kereken 1000 szó, kicsivel kevesebb mint az age gap Reader-chan és Sukuna-chan között xDD)

𝙹𝚘́ 𝚘𝚕𝚟𝚊𝚜𝚊́𝚜𝚝! ♥︎

▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂▂

Kiráz a hideg, ahogy belebámulok a vérvörös íriszekbe, a gyomrom pedig görcsbe rándul. De hát ki ne félne a helyemben, amikor szembekerül az Átkok Fejedelmével?

Az egyik pillanatban még Itadori oldalán harcoltam egy átok ellen, a következőben pedig már itt állok Sukuná-val szemben, az átoknak pedig, akit eddig próbáltunk legyőzni, már csak a földre loccsant lilás vére mutatja, hogy egyáltalán itt volt. Sukuna az előtt kiűzte, hogy az agyam felfoghatta volna, hogy mi történik.

Dermedten állok, a kezemben szorongatott tőr szinte nevetségesnek tűnik ahogy Sukuna zsebre dugott kézzel méreget. 

- Uraumé-ra emlékeztetsz - szólal meg végül, én pedig összerezzenek a hangjától. Jóval mélyebb, mint Itadori-é és erőt sugároz magából, emellett azonban... baromi vonzó hangja van. Vagy talán csak beképzelem, biztos az érzékeim nem akarnak rendesen működni az ijedtségtől. Próbálom megfejteni, mi lenne a megfelelő válasz, de ha tudnám se jönne ki hang a torkomon, úgyhogy csak nyelek egyet és lesütöm a szemem. Egyáltalán ki az az Uraume?

Még néhány másodpercig magamon érzem a tekintetét, aztán lassan elindul és elmegy mellettem, a levegő remeg körülötte az erőtől. Amikor úgy érzem eléggé eltávolodott tőlem, megkockáztatok egy pillantást hátra, de rögtön vissza is kapom a fejem. Pár méterre állt meg tőlem és úgy méreget, mintha minden irányból fel akarná mérni az erőmet mielőtt megöl. Ha nem egy több mint ezer éves, gonosz átokról lenne szó még azt feltételezném, hogy a seggemet nézi. 

- Kövess - mondja ellentmondást nem tűrő hangon, de lehet ez nem is szándékos, hanem magából a lényéből ered. Megpróbálok egyenletesen lélegezni és óvatosan megfordulok de felpillantani éppen csak egy pillanatra merek. Időközben letépte magáról a pólót felfedve kidolgozott felsőtestét, amit - be kell ismerni - bármelyik férfi ismerősöm megirigyelhetne. 

Egy pillanat... Most komolyan a hasát nézem? Legalább már nem félek annyira. Mondjuk ez rosszabb, mintha félnék. Hány éves? Ezer? Vagy több? Na jó, kit érdekel hány éves, mikor egy k*b@szott átok? Komolyan, mikor váltam még Gojo-nál is lököttebbé? Ez csak a stressz... ugye?

- Nem hallottad? - vonja fel a szemöldökét, a hangja most nem parancsoló, inkább olyan, mintha fárasztanák az emberek hülyeségei. Hát igen, a nagy fantáziálásban (ezúttal a hátáról, mert éppen indulni készült) elfelejtettem utána menni.

- De, csak... - nyögöm ki. Az igazságot mégsem mondhatom, meg azt sem lenne jó ötlet mondani, hogy félek, még a végén gyávának tart és mégiscsak megöl. Az is csoda, hogy meg bírtam szólalni.  - Mindegy, megyek már... - vágom ki magam, ami talán egy kicsit merész, de hirtelen nincs jobb ötletem. A lábaim csak a második próbálkozásra mozdulnak meg, de a gyomromból kezd oldódni a görcs ahogy túl leszek az első ijedtségen, úgyhogy felszegem a fejem és igyekszem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

- Bátor vagy - mosolyodik el féloldalasan, egy átokhoz képest elég dögösen. - Ez tetszik. De siethetnél egy kicsit jobban is, még dolgom van mielőtt a kölyök visszaveszi a testét. 

- Miféle dolgod? - kérdezem mielőtt bebizonyíthatnám magamnak, hogy ez egy rossz ötlet. Most már tényleg elindul én pedig pár métert lemaradva követem. 

- Tényleg tudni akarod? - veti hátra miközben rám sem pillantva folytatja az útját a törmelék között. Ez megint egy olyan keresztkérdés, amire az ember nem igen tud megfelelő választ adni.

- Talán akkor nem - felelem nagyon kreatívan, de mentségemre legyen mondva elég nehéz egy értelmes mondatot összerakni miközben a hátát bámulom. 

Felnevet, a nevetése mély és kicsit hátborzongató ahogy végighullámzik a némaságba burkolózó romokon. 

- Igazán szórakoztató vagy - pillant hátra elégedett vigyorral az arcán, ami talán azt is jelentheti, hogy most már egyáltalán nem akar megölni, úgyhogy fellélegzek. 

Most, hogy sikerült a félelem maradványait is leráznom magamról - még igyekszem meggyőzni magam, hogy egy átok nem lehet vonzó - próbálok józanul gondolkodni. Vajon milyen dolga van?

- Hova megyünk? - kérdezem óvatosan.

- Úgyis megtudod, akkor minek kíváncsiskodsz - morogja mire behúzom a nyakam, de nem történik semmi. Várok néhány percet, majd újabb kérdést teszek fel, mert nem tudom leküzdeni a kíváncsiságomat.

- Hogyhogy... Miért viszel magaddal? - tudakolom halkan és a háta iránti bámulatomat igyekszem tiszteletté változtatni a hangomban. Legalább nem azt kérdeztem tőle, hogy miért nem ölt meg, akkor biztosan remek ötletet adtam volna neki. 

Sukuna megtorpan és lassan felém fordul miközben a tekintete úgy siklik végig rajtam újra és újra, hogy biztosan belepirulnék, ha nem öntene el ismét a félelem. Igyekszem a lábam alatt összegyűlt törmeléket bámulni, de hirtelen késztetést érzek rá, hogy felnézzek. Abban a pillanatban egészen közel találom magam a vérvörös íriszekhez, és még hátratántorodni sincs időm, mikor tőle szinte elképzelhetetlen gyengédséggel az arcomhoz ér és olyan lágy csókot lehel az ajkaimra, amilyennel még egy férfi sem tudott megajándékozni. Olyan gyorsan történt az egész, hogy reagálni sem volt időm és egy pillanat múlva már ismét néhány méterre áll tőlem keresztbe fonva izmos karjait. Akár azt is hihetném, hogy csak képzeltem az egészet, de a pillantása megváltozik, eltűnik belőle a düh és a gyűlölet és a helyét valami gyöngéd érzelem veszi át... Igen, mintha szeretettel nézne rám. 

Szólásra nyitnám a számat, ám ebben a pillanatban Sukuna megremeg és egy pillanat előtt eltűnnek a tetoválásai és a plusz szemei, mígnem csak Yuji marad a helyén. 

A fiú kinyitja a szemét majd térdre esik, úgy tűnik kell neki néhány perc, hogy összeszedje magát. 

- [y/n]! Hát jól vagy és - körülnéz és arcára döbbenet ül ki. - Sukuna itt maradt? Mennyi időre vette át a helyem?

Megütközve bámulok rá, miközben ő feltápászkodik. Hála Istennek, hogy nem emlékszik semmire. 

- Néhány percre...

- Különös, hogy nem emlékszem. Zseni vagy, hogy itt tudtad tartani anélkül, hogy bántott volna! Kösz, [y/n]! 

Erre olyan piros leszek, mint egy túlérett paradicsom. Aha, zseni. A fenét. Végig a hátát tanulmányoztam, mondjuk tény, hogy azt zseniálisan alaposan. 

- Ugyan, semmiség volt. Igazából... - Elharapom a mondatot. Legyen csak ez az én - és nos, a Sukuna - titka. - Mindegy. 

- Jól vagy [y/n]? Mintha kipirosodtál volna. Nem vagy rosszul?

- Dehogy, jól vagyok - mondom gyorsan és előreveszem hófehér hajamat hogy valamelyest takarja az arcomat. Csak az agyam beteg - teszem hozzá magamban és elfojtom a mosolyomat ahogy Yuji-t támogatva elindulok a törmelék között. 

~1000 szó~