Let me Breath

Welcome back, Little J!

Chuck Bass értetlenül állt egy rózsaszín, pöttyös masnival átkötött csomaggal, egy bazsarózsa csokorral és egy üdvözlő kártyával a kezeiben. A cuccot az előbb hozta fel az egyik alkalmazottja, és ő naivan azt hitte, hogy az építési engedélyeit kapta meg végre. Viszont erre jelenlegi helyzetben elég kicsi volt az esély, tekintve a díszes csomagolást.

Habár tudta, hogy ez nem neki jött - ha igen, akkor egy nagyon elvetemült, ízlésficamos ember lehetett a feladó, vagy pedig Jack bácsikája -, muszáj volt megtudnia, hogy mit rejt a sok csomagolópapír. Általában nem szokott olyat felbontani, ami nem neki szól - mivel nem ősember -, de egyszerűen képtelen volt figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Blair kedvenc virágát tartja a kezében egy hatalmas bokrétába csomózva, amit - ráadásul - nem is ő vett neki. Már csak a '95-ös Dom és a macaroonok hiányoztak.

Még magának sem akarta bevallani, de idegesítette a szituáció.

Így, döntött. Helyet foglalt hatalmas, égővörös kanapéján, majd óvatosan elkezdte bontogatni a küldeményt - éppen csak annyira, hogy egyszerűen vissza tudja rakni a dobozka tartalmát, ha végzett annak alapos átkutatásával.

Mire készen lett, úgy érezte, lepörgött az élete a szemei előtt. A csomagolást biztosan valami erre specializálódott ember készítette - már ha van ilyen szakma -, mert bárhogy is próbálkozott, a csomagoló papírt csak egy jól irányzott széttépéssel lehetett leszedni a dobozról. Kinyírja Jacket, ha ez egy újabb poén része!

Chuck Bass erősen bandzsítva nézte az ölében lévő Roger Vivier női cipellőt, amit ő maga vásárolt Blairnek, még két évvel ezelőtt. Hogy elküldje Blair neki a fél pár cipőt - ilyen képtelen és - tegyük hozzá - buzis borításban? Ez valami újabb játéka a barnának, vagy mi a fene? Chuck csak erre tudott gondolni, miközben a szépen kidolgozott, köves orrú, sötétkék magassarkút bámulta kétségbeesésében.

Miután túltette magát a döbbenetén, gyorsan vízbe rakta az eddig fonnyadó csokrot - és mivel vázát nem tartott a lakosztályban, jobbára be kellett érnie a növénynek egy üres Scotch-üveggel -, majd pedig azonnal az üdvözlőlapot kezdte bontogatni. Ezt sem tudta visszacsinálhatóan felbontani. Tudta, ha ez valaha is kiderül - és biztosan ki is fog -, akkor ő bizony nagyon nagy bajban lesz. De jelenleg ez nem érdekelte. Tudnia kell, hogy ki küldte ezt Blairnek... ráadásul hozzá, az exhez. Chuck a gondolatra elhúzta a száját.

„Mademoiselle Blairnek

Miss Blair, egész nyáron csak a kisasszony lebegett a szemeim előtt, nem bírtam sehogyan sem kiverni a fejemből! Mondta, hogy keressem meg, és ezzel a kis 'üvegcipővel' megtalálhatom New York előkelő királyságában. Remélem megoldódtak már a problémák - és hogy is mondják? - me donner le temps.

Je T'aime
Grimaldi Louis"

Chucknak felkavarodott a gyomra a nyálas szövegtől. New York előkelő királysága, és üvegcipő? A srác biztosan szívott valamit, miközben írta, vagy minimum seggrészeg volt.

Viszont a levél utolsó szavai aggasztották. Még a St. Jude'sban megszerzett, kettes franciatudásával is értette a Je T'aime kifejezést és a „szánj rám időt" szókapcsolatot. Az agyát elfutotta a méreg, és kedve támadt kis cafatokra tépni a parfümmel meghintett, bézs papírdarabot. Hogy lehet valaki ennyire... pofátlan? Blair új hódolója neki küldi el a szerelmes levelét, és még azt a cipőt is, amit ő vett a lánynak - mellesleg nem két fityingért.

Meg egyébként is, ki a franc az a Grimaldi Louis? Ismerős volt neki a név valahonnan, de nem tudott rájönni, hogy hol olvashatta, vagy láthatta. A levélből ítélve, biztosan nem ősgyökeres amerikai az illető.