Let me Breath

Be more hurted - END

Szaladt. Nem is, menekült.
Csak tovább gyötörte a testét, nem érdekelte, hogy a magas sarkúja csavarja a bokáit, hogy a jéghideg eső a teste minden négyzetcentiméterét karcolja. Iszonyatosan nehéz volt tartania a saját tempóját, a vastag, tűzvörös ruha most második bőreként tapadt az alakjára, elnehezült, alig tudta a lábait emelni tőle.

Mégsem adta fel. Mert nem adhatta fel. Pont. Történet vége.

Kitartok! - áltatta magát, öntudatlanul, miközben tudatalattija már réges-régen tisztába volt vele, hogy semmi értelme loholni az után, ami elveszett. Hiszen a jó ég essen bele, nem lesz olyan ember, aki munkát ajánlana neki nemhogy Manhattanbe, de egész New Yorkban!

Jennifer Humphrey sejtette, hogy lelki bajai mellett még pocsékul is néz ki. Sőt, egyenesen visszataszító lehetett elfojt sminkjével, ami az állán lefelé csorgott, egymással keveredett eső, fekete tus és cseresznyés rúzs egyvelege befolyt a csipkés alsóneműjébe, a drága anyagú, általa varrt ruha alá. Tönkrement az is. De már nem tudott vele mit kezdeni.

A haja csomókba állt össze a rázúduló vaskos cseppektől, tartása elveszett. Úgy érezte magát, mint egy hajléktalan. Egy meggyalázott, kizsebelt hajléktalan, akibe még az után is rúgtak egyet-kettőt, hogy a földön feküdt, védtelen, magzat pózban. De őket nem érdekelte, hogy nem akart rosszat. Sőt! Segíteni akart.

De most már nem lett volna ereje még ehhez is.

Már maga sem tudta, hogy amit kipislog a szemiből a könnyei vagy pedig az égi áldás. Netalán a kettő édes keveréke? Nem érdekelte, ez sem. Ahogy rengeteg más dolog sem. Csak oda akart érni. Egyszer, minél gyorsabban. Hogy aztán újra eltűnhessen erről az átkozott helyről! Mert itt semmi sem várt volna rá. Gyerekes bosszúhadjáratok, felnőni képtelen gazdag ficsúrok játszadozása sorsokkal, életekkel, lehetőségekkel... Akik egymásnak folyton-folyvást megbocsájtanak, de mást a legkisebb hiba miatt a földbe döngölnek. És belegondolva, hogy végig ő volt az a más...! Megőrjítette a gondolat, hogy hagyta becsapni magát. A saját tudata által.

Sikítani, hangosan, üvegrepesztően, eget rengetőt, hogy mindenki tudja, mit élt ő át. Itt. Manhattanben, Az elit szívének csücskén.

Hirtelen fékezett le, amint meglátta a monogramot a hotel tetején. WH. A Waldorf Hotel. Hát megérkezett.

Nem foglalkozott a vizslató tekintetekkel, a rosszallókkal még annyit sem, noha azt csak azért kapta, mert súlyos uszálya vizenyős csíkot hagyott maga mögött a bordó szőnyegen. Úgy lépdelt, mint egy irányító. Egy királynő. Egy megsebzett, becsapott, de kétségtelenül büszke királynő.
Megnyomta a lift hívógombját és várt. Türelmesen, miközben elkezdte tervezni, hogy mit fog mondani Blairnek.

Nagyot sóhajtott.

Felesleges terveznie, nem tudna neki mit mondani. Csak az orra alá fogja tudni az anyjával kötött szerződést, és már megy is. Minek maradna a hotelban? Egyáltalán itt, a városban?
Szőke herceg egyértelműen nem vár rá semelyik utcasarkon, hírnév és sikerek sem kecsegtetnek az ajtón, a pénz... A pénz meg nem fog házhoz jönni, csöngetni, mint egy pizzafutár.

Elvágta a gondolatmenetét, amint betért a tágas, tükrökkel telepakolt liftbe. Megkönnyebbülést jelentett neki, amikor meghallotta a csilingelést. A legfelső emelet. A Waldorf-lakosztály.

Amit ott várta, arra nem készült fel. Belépett a tágas előtérben, és mindenfele papírzsebkendő-galacsinokba botlott, a mozaikos padlón minden darabra jutott egy golyóbis.

Jenny elsápadt. Elképzelni sem tudta, mi történt. De nem aggódott. Ő sem volt szentlélek, hogy a rossz akarójának ennyire egyszerűen megbocsásson. Csupán szánta a lányt.

Ahogy fülelt, hallotta a szipogást, ami a nappaliból szűrődött ki, és emellett az aggódó-anyáskodó hangszínnel beszélő Dorotát, aki körbeajnározta egyetlen kisasszonyát, a jelenleg idegileg kuka Balir Waldorfot.

- Jenny! - szólt az idősebb nő, a dada. - Mi történt veletek? A kisasszony ugyanilyen állapotban ért haza... - Folytatta volna még, de a szőke egyszerűen leintette a nőt.

A karján lengedező fekete táskához nyúlt, majd előhúzta belőle a szerződést.

Dorota készségesen nyúlt a felé tartott papírdarabért, de amint szemeivel áttanulmányozta, és észrevette a szignót, a heverőn elterülő, könnyeitől nem látó, veszetten szipogó barna nőszemélynek nyújtotta azt át.

- Hagyj magunkra, kérlek - szólt a felelet, mire az idősödő nő - nem túl kecsesen - de kiiszkolt a szobából. - Miért? - Jenny egy szót sem szólt, a Waldorf csupán a zavart tekintetéből tudott olvasni. - Serena elmondta, de miért? Miért nem adtad oda előbb? Csak... te láttad kárát az egésznek, senki más.

Először úgy gondolta, megkegyelmez neki, és elmondja, ő hogyan is tervezte el a következő lépést. Aztán úgy döntött, rábeszéli, és utána jön a kegyelem döfés.

- Nos, az anyád megkeresett, de mivel a lehetőséget sem kaptam meg, hogy segíthessek, úgy gondolom, úgy korrekt, ha nyújtasz némi kárpótlást. Mindenért. - Megfontoltan beszélt, kihúzta magát közben. és határozott fényben csillogó szemekkel egyenesen a lányra bámult.

Blair felhunyorgott a fölé magasodó perszónára, majd sóhajtott egyet, amiben az egész világ benne volt. Mind a ketten tudják, hogy elfogadja a Waldorf az ajánlatot.

- Mit akarsz? Karriert? Vagyont? A hotelt? - kérdezte, de hiába bújt maszkja mögé, egyre emelkedő, vékony hangja elárulta, hogy az idegei pattanásig feszültek, és percek kérdése, és megtörik. Elege volt, hogy azt hitte, ő az irányító ebben a kifacsart játszmában, és erre kiderül, hogy ő csak egy eldobható bábú, a paraszt a sakktáblán.

- A lemondást a Waldorf-desing örökösödéséről, és a jelenleg a bankszámládon lévő összes pénzt.
- Rendben, ribanc - susogta vészjóslóan, és pár perc sem telt bele, mire a kezeihez kapta az aláírt iratokat.

Éles reccsenés hangzott fel a szobában, elnyelve még a kint tomboló vihar zörejeit is. Az Eleanor által írt szerződés maradványai a földön landoltak, némán, légiesen, hogy Blair érthesse, hogyan úszott el a jövője. Jövője egy divatcégtől. És ha nem szeretné őt a férfi, akkor Chucktól is.

- Köszönöm - hangzott a válasz.
- Honnan tudtad mindezt? - kérdezett rá a másik kertelés nélkül.
- Tudod, elég kiszámítható vagy. Néha - a kérdő tekintet hatására önelégülten folytatta. - Már az elején tudtam, hogy meg akarsz alázni, csak azt nem, hogyan. Aztán jött Serena, Lily, és apa. Apa láthatóan semmit nem értett, Lily pedig csak arra figyelt mi folyik le köztem és Serena között. Ugyan nem készültem arra a kis veszekedésre, de előnyömre tudtam fordítani. Elértem, hogy ott maradjak. Chuck meglátogatásával időt nyertem, egy jól megrendezett színjáték pedig nagyon hasznos tud lenni. Nate-tel viszont megleptetek, jó húzás volt - vigyorgott elismerően a barnára.

- És Georgina?
- Ó, szóval ezt is tudod! - lepődött meg a szőke. - Felvettem vele a kapcsolatot, és belement a játékba, azt mondta, a kaszinókba úgy sincsen elég szórakozás már, hát miért ne jönne vissza New Yorkba?
- Szóval végig pénz kellett.
- Igen. Hiszen karriert is tudok belőle venni - mosolyodott el, majd kifordult a helyiségből.

Jennifer Humphrey első és utolsó útja a reptérre vezetett, egyenesen Londonba. Arra azonban nem számított, hogy potyautast is kap maga mellé, nevezetesen Nathaniel Archibaldot.

Serena és Dan újra összejöttek, míg Bent lapátra tette a lány, hiába könyörgött neki az.

Georgina magához vette a Gossip Girl-t, továbbra is izgalmas pletykákkal traktálva a tinédzserek fejét.

És Blairrel mi történt? Párizsba ment, a divatbemutatókra. Hogy mire jött haza? Chuck Bass az lakosztályán várta egy csomaggal. Egy csomaggal, ami egy gyémánt gyűrűt rejtegetett.