Let me Breath

Awaked devils (+16)

Blair Waldorf, akár egy gyerek, úgy lógatta a lábait a sötétszín pultról lefelé. Chuck pultjáról. A cipői sarkai néha-néha nekikoccantak a kemény burkolatnak, ami kifejezetten idegesítőnek hatott az egyébként is feszült csendben. B a karjain támaszkodva hátradőlt a sötét kőfelületen. Lassan fújta ki a levegőjét.

- Azon enni szoktam - szólt Chuck mögülle. Éppen egy új, még bontatlan Jack Daniel's-es üveget keresett, hogy enyhítse szomját.
Blair ingerülten kapta hátra a fejét. Chuck csak játszik vele, jól tudta. Halotta, ahogy az italt kitölti magának a férfi, ami valamiféle csobogó hanggal járt. Gyorsan lenyugtatta magát, majd élesen, de nem dühösen vágott vissza a férfinek, éppen csak úgy, hogy Chuck tisztában legyen azzal, hogy jelenleg ő a domináns fél, a nősténytigris-hibrid.
- Régen pedig ezen szexeltünk. - Chuck visszaköpte az italát poharába. Nem számított ilyesfajta válaszra, miközben B egy másik pasival randizgatott.

- Mondd csak, miért is jöttél el a randiról hercegeddel? Nem te akarsz lenni Miss Tökély? - A Bass eléggé megnyomta a „herceg" szót, amire Blair is felfigyelt. A szemöldökét megemelte, majd magában megállapította, Chuck Bass bizony féltékeny. Nagyon.
- Hogy ki vagyok, és ki akarok lenni, az két különböző dolog, Bass. És nem randevú volt, hanem csak egy interjú. - A fejét hátradöntve, a szemeit lehunyva fordította az arcát a plafon felé, és élvezte a kellemes félhomályt, ami ráborult a lakosztályra, hála a félig kiégett lámpáknak. Megpróbálta kizárni a tényt, hogy Chuck itt van, mielőtt rávetné magát. Hiszen, a találkozó előtt még beugrott a hotelükbe, hogy legalább valami szexi és izgató cucc is legyen rajta, holott ő maga csak beszélgetni akart, a tudatalattija mégis mást tervezgetett. Azonban nem számított arra, hogy a Bass ennyire be fog rágni egy interjú miatt, amin adta a hülye libát, és csak vigyorgott. Egy kis flört meg nem ártott senkinek.

- Akkor ezt mivel magyarázod, ha az elmondásod szerint, az nem randevú volt? - kérdezte Chuck. A hangja nagyon mély volt, szinte már hörgő, és Blair tudta, hogy az soha nem jelent jót. Hallotta a motoszkálást körülötte, így fél szemmel felsandított a férfire, aki valami képtelenül rózsaszín dobozt vett elő a széfjéből. Nevetséges volt ennyi sok pinkkel a kezében látni a nagy Chuck Basst. Ez határozottan nem az ő színe.

Aztán Blair nagyot nézett, mikor a férfi a kezébe nyomta az undorító csomagolású ajándékát. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy hozzávágja, gyűlölte a rózsaszínt, csak bazsarózsában volt szép.
- Engedelmedre, Waldorf! - Chuck arcára a keserű mosolya telepedett, a szemei még a szokásosnál is húzottabbak voltak. Nem is látszott az íriszeinek az a barnás árnyalata.

Blair felült a pulton, majd bizonytalanul kezdte el bontogatni a csomagot. Benne egy fél pár cipő volt. Az a magassarkú, amit már egy hete keresett, de sehol nem találta.
- Ah, köszönöm! De ez a csomagolás nem kellett volna hozzá, elég lett volna, ha egyszerűen a kezembe nyomod. Biztos akkor felej... - Blair nem bírta befejezni a lelkes ömlengését, mert a Bass közbeszólt.
- Kutass még egy kicsit abban a dobozkában - tanácsolta gúnyosan.

Chuck sértett volt, eleinte nem is akarta odaadni Blairnek a 'hercege' küldeményét, de a nő rákényszerítette erre a lépésre. Hogy lehet valaki ennyire feledékeny? A cipőt még ő vette neki, és Blair képes volt egy másik férfinak odaadni, hogy ennek a segítségével találja meg őt New Yorkban. És a Waldorf, mint valami amnéziás, elkezdi köszöngetni, hogy ezer éve keresi ezt a cipellőjét. Annyi biztos, hogy nem volt túl nehéz ráakadnia, hiszen a kezeibe nyomták, hála a mindenben tökéletes Csigaevőnek. Van még mit fejlődnie udvarlás terén annak a szánalmas hercegnek. Az arcára egy gúnytól tocsogó vigyor telepedett.

Blair bizonytalanul emelte ki a feltépett borítékot a dobozkából. A sólyom és a korona... a Grimaldi-család! Blair egy pillanatra lélegezni is elfelejtett. Szóval erről beszélt neki Louis, és nem combfixet küldött. Megkönnyebbült egy pillanatra, de csak addig, amíg el nem kezdte olvasni a levelet.