Let me Breath

Urgent things

Eleanor, sajnálom - mentegetőzött Jenny. A padlótól a tetőtérig nyúló ablakon át bámulta Manhattan felhőkarcolóit és exkluzív hoteleit. Néha viszont a tekintete a Brooklyn-hídra tévedt. Az égen borús fellegek gyülekeztek, szinte már olyan sötét volt, hogy villanyt kellett gyújtania a lakosztályban.
- Jenny, ha nem jöttek rá, nem szúrtál el semmit - mondta a vonal másik végéről a Waldorf. Jenny tovább bámulta a hidat, belemerült a látványba. Régen hogy utálta azt a nyomorult építményt! Hiszen emiatt különböztették meg őt az iskolájában a többiektől, hogy ő csak egy kis pénztelen, brooklyni söpredék volt a hierarchiában, amit Blairék irányítottak. A Humphrey beleharapott az alsó ajkába - nem akart a középiskolai éveire emlékezni, amit a Constance-ban töltött.

Hirtelen hőkölt hátra, amikor egy esőcsepp az üveghez ütődött - ezzel megijesztve őt. A szemeibe újra visszaköltözött a fény, amint visszatért a gondolataiból. Csak ekkor kapott észbe, hogy még nem is válaszolt a Waldorf-nőnek.

- Attól tartok, hogy valamit máris kitaláltak ellenem - sóhajtotta a szőke. Ellépve az ablaktól, otthagyta a panorámát, és a levetődött a puha, bézs ülőgarnitúrájukra, a jobb lábát pedig a háttámlára helyezte, és a rajta lévő fekete, platformos cipőnek a sarkát kezdte nézegetni.
- Mi a legrosszabb, amit ellened elkövethetnek? - kérdezett vissza Eleanor egy kis idő múlva. A lányát ismerte, de a cselszövéseit nem - legalábbis olyan jól nem.
- Nem tudom - gondolkodott el a Humphrey. - Talán egy rakat gyógyszert öntenek a táskámba, majd egész New York előtt drogosnak állítanak be? - kérdezte végül. Ez volt az első eshetőség, ami az eszébe jutott, hiszen Chuck pontosan tudja, hogy dílerkedett. Sejtette, hogy a múltjában fognak keresgélni valamit, amit könnyen fel lehet ellene használni. És valljuk be, hiába még csak tizenkilenc éves, sok dolgot hagyott maga mögött itt, Manhattanben.
- Akkor mindig olyan táskával járj, amin van zipzár.

A lift vendég érkezését jelezte.
- Most mennem kell - azzal le is rakta a készüléket. Vonalason beszéltek, hiszen sejtette, hogy Chuck nem hagyta annyiban, és most minimum a mobilját lehallgatatja valakivel.

Amikor oldalra nézett, Serena szőke loboncát vette észre a konyhában.
- Szia - köszönt neki Jenny félvállról. Már nem is próbálkozott azzal, hogy rendbe tegye a köztük lévő dolgokat, és beavassa Serenát. Semmi kedve nem volt az esetleges illemcsevejekhez, már lemondott arról, hogy valaha is még ebben az életben, olyan jóban legyenek, mint régebben, amikor megismerkedtek.
- Üdv - köszönt vissza hidegen Serena.

A Humphrey inkább elindult a szobájába. Serena volt szobájába.

Daniel Humphrey legszívesebben a klaviatúrába verte volna a fejét. A szemei véreresek voltak, alattuk hatalmas karikák helyezkedtek el, az arca pedig nyúzott és fakó volt. Három órája bámulta az üres dokumentumot, amit egy idő után a szemei nem bírtak. De legalább már a Grimaldi-s cikket letudta, és visszatérhetett a saját maga által kialakított manhattani világba.

Nem tudta, hogyan kezdje el az új fejezetet - szám szerint a huszonheteset. Elakadt egy résznél a könyvébe - ott, ahol a Blairrel való csók következett. Összezavarta. És nem csak az igazi Blair, hanem a saját karaktere, Claire érzelmei, és cselekedetei, akit Blair személyiségéből gyúrt. Más szóval, inkább amiatt vált köddé az ihlet, mert nem tudott Blair karakterébe csak úgy belelibbeni Dylanként. Pedig a többiekkel annyira egyszerű volt - kivéve, ugye Charlie-t.

Dylan különben is csak egy felfuvalkodott idióta, aki azt hiszi, hogy brooklyni származása ellenére övé egész az egész világ - jelen esetben, ezt Manhattanként kell értelmezni. Azaz ő Dan „sötétebb" éne. És miért is csókolózna egy ilyen pasival Blair „jobb" éne, aki Claire-t személyesíti meg a könyvben? Semmi oka nem lenne rá. De akkor is kell egy fordulat, amivel felborzolhatja a kedélyeket, amire az olvasó nem számít, mégis logikus, ha a szereplők személyiségéből indulunk ki. Claire utasítsa el, mondván, hogy Charlie az igazi számára? Túl klisé. Vagy ha Sabrina kavarna Charlie-val?