Let me Breath

No need to be shy

Óvatosan, magához képest rendkívül szépen írt. De még ez is csak otromba macskakaparásnak tűnt a kecses, nőies betűk mellett. Senki nem venné be, hogy ezt egy olyan dekoratív nő írta volna, mint Blair Waldorf. Maximum azt, hogy egy homoszexuális alkotta ezeket a betűket.
Chuck dühösen összegyűrte az egyik bézs meghívót. Talán ha nyolc évesen elment volna kalligráfiára...? Nem, az ő kézügyességének még ez sem kedvezett volna. Hiszen pokolian rondán ír, technikából mindig is a kettest, jobb esetben a hármas alját súrolta, csak az apja pénzének hála, hogy nem ilyen felesleges tantárgyak miatt bukott meg.

A Bass fáradtan rogyott le a főnöki székébe. A fejét a háttámlára vágta, de a fájdalom kevésbé érdekelte, csak el akarta érni a célját. Lassan fújta ki a levegőjét, majd benyomta a második gyorshívót a telefonján - Andrew számát.
- Mr. Bass? Üdvözlöm - hangozott a formális köszöntés.
- Hagyjuk most ezt, Andrew. Kell egy írásszakértő, aki remekül másol bármilyen kézírást.
- Van egy ilyen ismerősöm, felhívom.

Chuck tudta, hogy legkevesebb negyed órát, maximum egy órát kell várnia a magánnyomozója ténykedéseire. Nagyot sóhajtott, majd ráérősen felkelt a székéből, és a huszadik emeletről - azaz a legfelsőbb, saját lakosztályából - egyesével szedve az emeleteket, a lesétált a lépcsőn, abban bízva, hogy mire leér, Andrews már hozza is az emberét.

A fültől-fülig terpeszkedő mosoly levakarhatatlan volt az arcáról, míg barna szemei veszettül csillogtak, mintha éppen megnyert volna valamiféle tombola főnyereményét. Haja tetszetős csigákban kunkorodott a vállain, a fejére egy zöld, bőkarimás kalapot aggatott. Sietős léptekkel száguldott az utcán, külsőleg hibátlan volt, a kényelmes szövetkabátjában, és a mocsárzöld prada csizmájában, a fekete chanel táskája pedig kedvtelve fityegett a kezén. Ilyen volt a tökéletes nő. Magabiztos, gyönyörű, előkelő, vékony, okos és persze ravasz.
Ez volt Blair Waldorf, bájosan vérfagyasztó önmaga.

Az Empire csillogó, szemet kiverő betűit már messziről láthatta, és amikor közelebb ért, nem zavartatta magát, noha már jó pár méterről feltűnt neki, hogy Mr. Bass - új, fekete Armani öltönyében - várja a hotel drabális bejárati ajtaja előtt. A mosolya csaknem a fülbevalóját zargatta.

- Blair - nyújtotta el Chuck a nő nevét, amint észrevette. A szemei kikerekedtek, meglepte, hogy a nő máris itt van, annak ellenére, hogy biztos volt benne, hogy eljön.
Kellemes, mély hangjától a Waldorf hátán az idegek ide-oda futkostak. De ennek jelét sem mutatta.
- Üdv, Chuck - köszönt vissza, mint ahogy a csábítók szoktak, rózsaszín ajkai alig érzékelhető, cuppanó hangot hallattak, a szabad mancsaival pedig végigsimított a férfi vállain, bézsszín körmeivel karcolgatta az öltöny alatt feszülő bőrt. Mindig van idejük egy kis játékra - gondolta a nő.

Chuck rájött, hogy mit akart kiprovokálni a hölgyemény, de ő nem akart belemenni, így belebújt az „ázott kiskutya" szerepébe, aminek még a nagy Blair Waldorf sem tudott ellenállni. Mandulavágású szemeivel úgy nézett a lányra, mint aki minimum az életéért kér elnézést, kezeivel óvatosan érintette a lány kacsóit, lehúzva azt a combjáig, meghatározhatatlan színű szemeit mélyen a lány íriszeibe fúrta, az ajkával pedig kissé csücsörített.

- Blair, kérlek, ne itt, ne most. Szükségem van a segítségedre - fogta könyörgőre. A hangja ezúttal kevésbe volt az a mély, magabiztos jellegű, amit Blair annyira imád.

A nő felhúzta szépen ívelt szemöldökét - mintha semmi hatása nem lenne rá Chuck a Metropol színészeit megszégyenítő ártatlansági játéka, ami miatt még egy-egy keménykötésű, szőrös, gorilla-bácsi őrmester kőszívéből is vajkrémet olvasztana -, majd aprót bólintott, amivel együtt a levakarhatatlan mosolya is levakaródott a helyéről.