Net-kaland/KIADTÁK!/

5. fejezet: Ó, Mr. Leary!

Chloe

- Még mindig nem tudom felfogni, hogy egyszerűen csak ott hagytad...- méltatlankodik Annabeth.
- Pedig igazán felfoghatnád végre – csapom le a kávésbögrét az asztalra.
- Hű, de hisztis valaki ma reggel – csattan fel Beth, s hozzám vágja rózsaszín nyuszis mamusza egyik felét, a plüss lazán pattan le rólam.
- Egyszerűen nem akarok róla beszélni, oké? – Sóhajtok fel, s elcsoszogok mellette egészen a szobámig. Bosszúsan, trappolva jön utánam, amikor megszólal a csengő.
- Ez megmentett! – Rivall rám, s kivágja a bejárati ajtót. – Miben segíthetek?
- Te ki a franc vagy? – Hallom az ismerős, arrogáns hanghordozást, s kirontok kettejük közé, mielőtt komplett háborút indítanak el.
- Maia! – kiáltok fel csoporttársamat látva. – Bőröndök?
- Chloe – biccent felém vigyorogva. – Szabad még a szoba?
- Ami azt illeti... - kezdeném, de már be is sétál a cuccaival együtt a nappaliba. Szaggatott farmernadrágot visel, tornacipőt, szegecsekkel kirakott mellényt és laza felsőt. A tavalyról már jól ismert fekete rasztafonatait tűzvörös loknikra cserélte.
- Ki a szöszi? – Bök barátnőm felé, mire az durcás képpel válaszol.
- Annabeth Flynn, szolgálatára... hölgyem – teszi hozzá gúnyosan.
- Maia Stevens – veti oda félvállról és abban a pillanatban rá is kell döbbennem, hogy tökéletes ellentétet alkotnak.
- Hova tűntél Maia? Kerestelek első nap, de... - mindig a szavamba vág. Baromi idegesítő szokás!
- Európában turnézott az egyik kedvenc bandám, hát követtem őket. Tegnap éjjel volt az utolsó koncertjük a nyáron, nem hagyhattam ki – magyarázza.
- Tegnap Chloe is jót bulizott, nem igaz? – Beth epés megjegyzésétől a plafonon vagyok.
- Fogd be! – Dörrenek rá, de mit sem használ.
- Részleteket akarok! – dobja le magát Maia a kanapéra.
- Álmai pasija ledöntötte a lábáról, mire ő ott hagyta.
- Hogy hívják az ipsét?
- Dylan Cooper.
- Dylan Cooper, mi?! – Horkant fel Maia.
- Ismered? – Kérdezzük egyszerre döbbenten Annabethel.
- Ami azt illeti egyszer kavartam az egyik haverjával – von vállat a vörös hajú.
- Pff, ribanc. – Csúszik ki Beth száján.
- Nem lehet mindenki prűd picsa. – Vág vissza Maia, amiből kitör egy kisebb fajta macska-harc, mely már az első perctől forrt kettejük között. Kit akarok becsapni? Pusztán 10 perce vannak összezárva, már egymást ölik. Nem is foglalkozok a két ordítozó lánnyal inkább a saját gondolataimba révedek, s beballagok a menedékembe. Bebújok a paplan alá és hallgatom, ahogy az eső kopog az ablakomon. Egész éjjel esett, talán az időjárás harmóniában van az érzelmeimmel. Persze magamnak okoztam az egészet, de eszemben sem volt nemet mondani Dylannek. Hihetetlen volt érinteni a bőrét, érezni arcán szőkés borostáját, hajába túrni, csókolni a száját. Megőrültem attól, ahogy a karjaiban tartott és magaménak tudtam. Akkor és ott nem számított semmi más, csak az, hogy vele legyek. De be kell lássam, hogy ez egy nem működő kapcsolat, hiszen egy ábrándba szerettem bele, egy férfi elképzelt valójába. Dylan pedig nem Coop3r, annak ellenére, hogy a kettő egy személy. Lehetetlen, hogy pontosan olyan legyen, mint elképzeltem. Erősen tudatosítom magamban, hogy az csak egy álomkép, amiből jobb, ha minél előbb kiábrándulok. Fejemre húzom a takarót, behunyom a szemem és pontosan látom magam előtt az éjjel történteket. Azt, ahogy kihámozott a ruháiból, ahogy végigcsókolta a vállam, az egész testem. Harapta a számat, beletúrtam a hajába és karmoltam a hátát. Színtisztán érzem még mindig, ahogy meztelen testünk egybe olvadt, s lágy sóhajjal adtuk át magunkat az élvezeteknek. A bőröm libabőrös lesz az emlékekre, s izgalmam csillapításaképp előbújok a takaró alól. Arcom izzik a rá kiült pírtól, s nem bírok magammal. De bármennyire is akarom őt, el kell engednem. Mert semmi értelme annak, hogy olyan álomba hajszolom magam, ami úgy is katasztrofális véget érne. Számunkra nincs jövő, ezzel ő is pontosan tisztában van.

Megcsörren a telefonom: Dylan hív. Nem veszem fel, biztosan ugyan azt mondaná, amit én neki. Hiba volt, nem lett volna szabad megtennünk, akármennyire éreztük ott és akkor helyesnek. Mélyet sóhajtok, s hagyom, had csörögjön. Az 5. hívás után feladja, én pedig elmorzsolok néhány könnycseppet a kettőnk röpke múltjának.