Net-kaland/KIADTÁK!/

9. fejezet: Eldöntendő kérdések

Chloe

Remeg a gyomrom. Brian és én karácsonyi vacsorára készülünk a szüleimhez, s rettegek a lebukástól. A harmadik hónapban vagyok, s a különösen vékony testalkatomnak köszönhetően már tökéletesen látszik, hogy kisbabát várok. Brian és a kíváncsi tekintetek elől egyelőre sikerül elrejtenem a pocakomat lengébb ruhákkal, de úgy érzem, már nem sokáig titkolhatom a dolgot. Állandó fejtörést okoz. Az pedig különösen irritál, hogy a kampuszon minden nap találkoznom kell Cecily elégedett arcával, ahogy boldogan mutogatja növekvő hasát, mellette pedig Dylan idétlenül vigyorog. A büszke apuci! A gyomrom felfordul tőlük. Az a tettetett szerelem és romantika, ami körüllengi őket még a reggeli rosszulléteimnél is jobban kikészít. Legszívesebben oda mennék Cecyhez és üvöltve közölném vele, hogy nem ő az egyetlen, aki a drága pasija gyermekét hordja a szíve alatt, de inkább hallgatok.

Ugyan Brian még nem tudja, ahogy igazából senki sem, de azt tervezem, hogy januárban végleg haza költözök a szüleimhez és ott hagyom az egyetemet. Dolgozni szeretnék még ebben a pár hónapban, míg a csöppségem megérkezik, hogy egyedül gondját tudjam viselni, s ne szoruljak rá anyáékra. Erre az egyik ötletem épp az volt, hogy azt a ruhát, amit azon a bizonyos esküvőn viseltem, amikor valószínűleg a kisbabám megfogant, felraktam e-bayre, s majdnem a vételárért eladtam. Még aznap megvettem belőle néhány nagyon aranyos kis rugdalózót. Habár a kicsi nemét még nem tudom, valamiért kisfiút érzek. Mindig három gyerekre vágytam, két fiúra és egy lányra, hogy ha felnőnek, az én okos és illedelmes fiaim megvédjék a gyámoltalan húgukat az olyan seggfejektől, mint például az én kicsikém apja. Tökéletes családi idill.

Már megint azon kapom magam, hogy az egészalakos tükröm előtt állok a szobámban és a pocakomat simogatom. Mostanában ez a legkedveltebb elfoglaltságom, közben pedig vagy beszélek a pocaklakómhoz, vagy pedig énekelek neki.
- Chloe, itt a ruha, amit kértél! – Jön be Beth a szobába, mire lehúzom a pólómat. Itthon legalább, ha kettecskén vagyunk, nem kell titkolóznom. Maia hetek óta nem jött haza, az üzeneteimre is csak néha reagál, így pedig biztosan nem kötöm az orrára az állapotomat.
- Köszönöm, tedd csak le – mosolygok rá, míg ő az ágyra dobja a lenge anyagot.
- Szabad? – Nyújtja kezét a hasam felé, mire aprót biccentek. Óvatosan simogatni kezdi. – Szia, kicsikém! – Duruzsol neki a szőkeség, mire csak mosoly a válaszom.
- Alig várom, hogy végre a kezemben tarthassam! – Suttogom el, mintha titok lenne.
- Hidd el, én is! – Mondja és lehuppan az ágy szélére. – Biztos vagy benne, hogy Brian nem fogja észrevenni a hasad ebben a ruhában?
- Reménykedek, hogy a merevítő alatt nem, de anya biztosan kiszúrja. Évek óta nem voltak ennyire megduzzadva a bokáim, az arcomról nem is beszélve. Úgy festek, mint aki felszedett legalább tíz kilót!
- Az élet nagy gondjai – sóhajt színpadiasan Annabeth.
- Ne légy már ennyire teátrális! – Förmedek rá, mire kinevet.
- Istenem, Chloe, gyermeket vársz, ez nem szörnyű! Gyönyörű kismama vagy, ha pedig Brian ezt nem látja, akkor egy idióta!
- Azt elfelejtetted Beth, hogy én voltam az idióta, mikor megcsaltam őt. Emlékeztetnélek, hogy én voltam az, aki ott hagyta Briant az esküvőn azért, hogy aztán itthon hancúrozzon Dylannel.
- De megérte – töpreng barátnőm, mire magamhoz veszem a ruhát és nézegetni kezdem.
- Igen – merengek. – Ha azt vesszük eszméletlen élmény volt, ahogy hozzám ért, ahogy csókolt – hangosan sóhajtok és magamhoz ölelem a kezemben tartott anyagot. – De akkor is egy idióta voltam! – Kiáltom, ahogy ráeszmélek, hogy rossz helyen járnak a gondolataim.
- Biztos vagy benne, hogy nem Briané? – Vonja meg a vállát Beth.
- Nem igen jutottunk tovább néhány csóknál – vallom be kelletlenül.
- És ha egyszerűen csak bevallanád neki?
- Ó, hogy nem jutott eszembe ez a remek ötlet? – Gúnyolódok. – A karácsonyi vacsora közepén majd felállok és az egész családom előtt bejelentem, hogy terhes vagyok egy másik férfi gyerekével. Aszta, micsoda terv, Annabeth! Kösz a tippet!
- Nem kell leharapni a fejem! – Rivall rám, mire összehúzom magam.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak annyira hülye ez az egész helyzet. Jól tudom, hogy magamnak csináltam, de jól esne egy mentőöv.
- Ne aggódj, hugi, én melletted leszek mindig! – Ölel át a barátnőm pont jókor. Ahogy vállába temetem az arcomat, zokogni kezdek, és csak nagyon sokára tudom abbahagyni, ám addigra már megkönnyebbültem. Elszántan kezdek pakolászni a táskámba még néhány ruhadarabot, hogy mire Brian megérkezik teljesen kész legyek, s ne legyen ideje kérdéseket feltenni, vagy körbenézni a babaholmikkal díszített szobámban. Mióta hazajött csak itt-ott találkoztunk, kávézóba vagy étterembe mentünk, esetleg hozzá, de éjszakára sosem maradtam. Éppen ezért is tartok ettől a néhány naptól, amit ugyan külön szobában fogunk tölteni, mégis félnem kell az esetleges lebukástól.