Net-kaland/KIADTÁK!/

7. fejezet: Nincsenek véletlenek

Dylan

Az utóbbi néhány nap életem talán legcsodálatosabbja. El sem tudom mondani, mennyire jó érzés minden hajnalban Chloe mellett ébredni, még úgy is, hogy ügyelnünk kell rá, nehogy valaki meglásson minket együtt. Igen, belementem a titkolózásba, azt viszont magam sem tudom, hogy miért. Értelmetlennek tartom, attól meg falnak tudnék menni, ha Leary hozzáér. Ettől függetlenül nem tehetek mást, mint várok. Leary múltjával tisztában lévén öngyilkosság lenne, ha elé állnék és közölném a puszta tényeket. Azt hiszem én is csak egy eltakarított akadály lennék.

Bárgyú vigyorral a képemen figyelem, ahogy Chloe hófehér bőre az enyémnek simul, s halkan szuszog. Nem bírok ellenállni, egy tincset arrébb simítok az arcából. Mocorogni kezd, majd álomittas tekintettel felnéz rám. Még mindig imádom azt a gyönyörű szempárt.
- Már ennyi az idő? - Nyöszörög, miközben vállamba fúrja fitos kis orrát.
- Mindjárt 5 - suttogom, s csókot nyomok a homlokára.
- Ne menj még! - Néz rám kérőn, én pedig nem tudok ellenállni. Lejjebb csúszok, hogy fejünk egy magasságban legyen, s lágyan megcsókolom. Szeretem ajkainak édes ízét. Kezemet becsúsztatom a hálóingje alá, hogy megmarkolhassam a csípőjét. Vállamba kapaszkodik, s egészen hozzám nyomja formás testét. Felforr körülöttünk a levegő és már nincs megállás. Ismét egymás alatt, majd fölött kötünk ki, csókolózva, egybeforrva, sóhajtozva.

Fél 6 is elmúlik, mire Chloe ismét elszenderedik mellettem, ám tisztában vagyok vele, hogy mennem kell. Még néhány percig nézem, ahogy szundít, aztán kimászok az ágyból és felveszem a farmeremet. Mocorogni kezd, közelebb lépek hozzá, hogy egy csókkal megnyugtassam. Felhúzom az ingemet, majd a bőrdzsekimet, a cipőmet pedig a kezembe fogom. Óvatosan nyomom le szobájának ajtaján a kilincset, nehogy felébresszem Betht, a lakótársát.
- Tudok rólatok - szólal meg valaki mögöttem, mikor ki akarok menni a bejárati ajtón. Összerezzenek. Megfordulok, s egy szőke, karba tett kezű lány áll velem szemben. - Előlem nem kell bujkálnod.
- Gondolom te vagy Annabeth - mondom, mivel semmi más nem jut eszembe.
- Te pedig Dylan, aki épp Chloe ágyából mászott ki. Láttam a motorodat a ház előtt. Jobban is elrejthetnéd - veti oda. Nagyot nyelek, mikor megnyikordul Chloe ajtaja, ő pedig aggódva lép közelebb.
- Beth, meg tudom magyarázni - mentegetőzik.
- Ugyan, semmi szükség rá, egy hete is eljátszottuk majdnem ugyan ezt a szituációt. Tudja a szöszi? - Felvonom a szemöldököm a kérdésére.
- Igen, tudja - feleli Chloe.
- Elárulnátok, hogy miről van szó? - Kérdezem.
- Brianről - sóhajtja egyszerre minkét lány. Már megint Leary...

Chloe

Dylannel megegyezünk, hogy majd az egyetemen találkozunk. Igyekszünk egyszerű barátságnak feltűntetni a kapcsolatunkat, ám igencsak nehéz egész nap a közelében lenni anélkül, hogy hozzáérhetnék, megcsókolhatnám vagy átölelhetném. Kínzásnak élem meg, mikor ott ül mellettem, s csak olykor-olykor a vállunk érhet össze. Bár tisztában vagyok vele, hogy az egész az én hibám, mégis képtelen vagyok változtatni a helyzeten. Nem tudok Brian elé állni és egyszerűen a szemébe mondani, hogy vége. Néhány napra elutazott, telefonon pedig még sem szeretnék szakítani vele. Főleg nem úgy, hogy naponta több üzenettel bombáz, melyekben leírja: Milánó csodás hely, hiányzom neki, s szeret. Csak reménykedni tudok benne, hogy még nem gyanítja, miért tartózkodóak a válaszaim.

Annabeth a kanapén ül, mikor öltözés után elhagyom a szobámat. Felpillant rám, s meglepő, de dühöt látok a szemeiben.
- Mi a baj? - Kérdezem.
- Szakítottál végre Briannel?
- Ez mégis, hogy jön ide?
- Lehetnél, mondjuk kevésbé bunkó vele, elvégre nem ő az, aki éjjel más mellé fekszik az ágyba.
- Elég legyen! - Kiáltom. Végtelenül mérges vagyok, de leginkább azért, amiért ennyire betalálnak a szavai.
- Te is tudod, hogy nem Dylanre haragszom, mert pont olyan áldozat az egészben, mint Brian. Habár nem sokban jobb nálad, amiért belement ebbe - feleli Annabeth.
- Te mersz engem kritizálni? - Köpöm az epés szavakat.
- Egyáltalán ki a fene vagy te, Chloe Esther Garcia? Mert az holtbiztos, hogy nem az a lány, akit négy évesen ismertem meg - kiabál rám, amitől cseppet megszeppenek. - Tisztában vagy te egyáltalán vele, hogy emberekkel játszol? Pontosan úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett liba, aki egyik pasitól a másikig fut. Azt hittem, hogy még mindig az vagy, mint régen, de be kell lássam, hogy tévedtem. Szánalmas vagy és tényleg csak szánni tudlak a viselkedésedért! Gusztustalan, amit ezzel a két férfival művelsz, de ők sem normálisak, hogy hagyják.
- Én el akartam hagyni Dylant! - Védekezek.
- Aztán miért tetted volna? Jóképű, fiatal, orvostanhallgató - köpi felém undorral a hangjában a szavakat. - Tökéletes választás számodra, nemde? Aztán mégis csináltad itt a fesztivált, hogy „jaj, most ott hagyom, inkább Briannel leszek".
- Tényleg szeretem Dylant - suttogom.
- És mégis mi a fenét szeretsz benne? A csinos kis pofiját, vagy az alsógatyájának tartalmát? - Őszintén szeretném megütni Annabeth a megjegyzéséért. - Vedd ki végre a kibaszott fejed a seggedből és cselekedj! Hagyd el Dylant vagy Briant, de ne játssz kettejükkel.
- Ha ennyire okos vagy, áruld el, mit kéne mégis csinálnom?
- Mit szeretsz Dylanben? - Teszi fel a kérdést végül, én pedig csak meredek magam elé. - És Brianben? - Szintén képtelen vagyok a válaszadásra. - Erre a két kérdésre találj választ, aztán döntsd el a következő lépésed. Semmi értelme ennek és csak a saját vesztedbe rohansz.