Net-kaland/KIADTÁK!/

12. fejezet - Sosem lesz vége

Sziasztok!
Hosszú hónapok óta fogalmazódtak bennem a fejezet sorai, hol elkezdtem, hol abbahagytam. Voltak köztetek, akik türelmesen vártak, voltak, akik pedig nem értették meg az érveimet. Direkt adtam életjelet magamról júniusban, mert nem tudtam, mikor leszek képes újra írni. Most sem vagyok teljesen biztos benne, hogy ezt a fejezetet publikálnom kellene, de ezt már majd eldöntitek ti.
Sajnálom, ha valakinek csalódást okoztam, nem ez volt a szándékom, pusztán van, hogy nekem is szükségem van a pihenésre és a gyógyulásra.
Julie V. Scott

Chloe

Mikor reggel felkelek, Dylan az ágy szélén ül, előre hajolva, csinos kis szőke fürtjei között futtatja át már sokadszorra az ujjait. Ideges. Nem teljesen vagyok benne biztos, hogy előző este mit mondtam neki, nem tudom, hogy tényleg bevallottam-e neki, hogy Emma az övé, vagy csak álom volt.
- Jól vagy? – Félve teszem fel a kérdést, mintha egy megszelídítésre váró vadat néznék. Lassan fordul meg, látszólag egyetlen percet sem aludt az éjjel. A szemei vörösek, s mintha könnyeket vélnék felfedezni a tekintetében.
- Tényleg az enyém? – Szipog, s ezúttal biztosra veszem, hogy sírt. Odamászok hozzá, az ölébe fog, átölelem a nyakát és beszívom a bőrének illatát.
- Igen – felelem, s már engem is elkap a sírás. Halkan zokogunk, csak a vállunk rázkódik, de úgy kapaszkodunk egymásba, mintha a másiktól várnánk a megnyugvást. Átnézek a válla felett és megakad a szemem az ujjamon csücsülő, hatalmas eljegyzési gyűrűn. Egyre hevesebben sírok, Dylan pedig annál erősebben fog magához.
- Nyugodj meg, kicsim, megoldjuk – simogatja a hajam, s hinni akarok a szavainak.
- Nem oldjuk meg, Dylan – kimászok az öléből, ajkamat harapdálom, ahogy kiburkolózok édes öleléséből. – Együtt semmiképp. Neked ott van Cecily és a fiad, nekem pedig Brian. Nem hagyhatom el, én szeretem őt!
- De engem is szeretsz! – Zokog fel, s képtelen vagyok tartani magam. Persze, hogy szeretem, hiszen ő a világom, minden érintése, minden mondata körbe vesz, és úgy cirógat, mint a lágy szellő egy csodás nyári napon. De most tél van, köd és hó és szomorúság.
- El kell menned, Dylan! Élned kell az életedet, nem hagyhatod magára a fiadat!
- És Emmát igen? – Felemeli a hangját, de nem fenyegetően, inkább kétségbeesetten. – Hagyjam rá Learyre a lányom nevelését? Komolyan gondolod, hogy az a féreg fogja felnevelni a kislányomat? Eszednél vagy, Chloe?
- Mégis, mi bajod van Briannel? A tenyerén hordoz, mióta csak ismer!
- Hagyjuk inkább, oké?
- Nem, Dylan, ha tudsz valamit róla, ami miatt nem kéne együtt lennünk, akkor mondd el! – Meglep a beszélgetés fordulata.
- Nem számít Chloe! – Belebújik a cipőjébe és kiviharzik a szobából.
- Hova mész? – Kérdezem kétségbeesetten. Mély levegőt vesz, s lassan fordul felém.
- Kezdem úgy érezni, hogy ez nálad nem a szelemről szól – mondja. – Én nem fogok tudni neked gyémántgyűrűket venni, sem pedig híres tervezők által készíttetett ruhákat. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, Chloe, de úgy érzem, csak az anyagi javakat nézed. Nem számít, hogy mit érzünk egymás iránt, mert én nem adhatok neked nagy esküvőt, meg nászutat Hawaiion, vagy bárhol máshol. Ha egyszer tovább látsz majd Brian vagyonán, akkor keress meg! – Arcon csapnak a szavai.
- Te tényleg azt hiszed, hogy ez a pénz miatt van? – Tátott szájjal nézek rá, fel sem tudom fogni, hogy képes ilyen szörnyűségeket a fejemhez vágni. – Rendben, Dylan. Ha így érzed, nincs is miről beszélnünk. Menj!
- Chloe, nem akartalak megbántani, én csak... - nyúl felém, de kijövök a sodromból.
- Indulj! – Kiáltok rá, ő hátrahőköl, s becsapva a bejárati ajtót, elhagyja a lakást. Én pedig ismét összetörtnek érzem magam, elhagyottnak és üresnek.

Miután elvégzem a reggeli rutinomat, taxit szerzek és Brian lakására indulok. Tudom, hogy még nem érkezett haza az utazásból, de a pótkulccsal be akarok lopózni, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni. A saját lakásomban csak Dylan és a hűtlenségem jelei vesznek körbe, azt pedig jelenleg nem vagyok képes elviselni.