I fell in love with him...(Útvesztő fanfiction)//befejezett//

Második évad-15.Az utolsó harc

Körbevettek minket teljesen. Körülbelül annyian lehettek mint mi. Fura, Buggyantakhoz hasonló lények voltak, de látszott rajtuk, hogy nem emberek és hogy korábban sem voltak azok. Valamilyen fura, narancssárga bigyók éktelenkedtek a testükön össze-vissza. Kisebb villanykörtékre, égőkre hasonlítottak.

Összehúzodtunk egy kisebb körbe.

Jorge, aki mellettem állt, a kezembe nyomott egy csavarhúzot és azt suttogta, hogy szükségem lesz rá. Megköszöntem.

Newt nyúlt a kezem után, majd egy gyors csókot váltottunk.

-Nem lesz semmi baj.-nyugtatott. -És tudd, ha bármi történne... szeretlek.

-Én is nagyon szeretlek.-szorítottam meg a kezét.-És nem fog történni semmi rossz. Megmentelek, ígérem.

Ekkorra a szörnyeket már csak néhány lépés választotta el tőlünk. Ha a látásom nem csal, mindegyikünkre jut egy belőlük.

Kiválasztottam egyet, amelyik pontosan felém tartott.

És akkor, szinte egyszerre rohanta le mindenki a lényeket.
Ott ütöttem a retardált dögöt ahol értem.

Pukk

Kipukkasztottam az egyik égőjét, utána a következőt és így tovább. A szörnyeteg láthatóan gyengült.

Folytattam a procedúrát és sikerrel jártam: megdöglött.

Körül néztem. Tommy még harcolt a lénnyel, Newt már az utolsó bigyókat pukkasztgatta, Minho pedig Serpenyőnek segített.

De voltak halottak is... két lány a földön, véresre karmolva, az egyik fiú tőlünk...

Nem messze tőlem pedig a Kenny nevü fiú feküdt, egy hatalmas vértócsában.

-Kenny! -sikítottam majd odarohantam hozzá.

Felemeltem a fejét a földről, így sikerült egy hatalmas mennyiségű vért kiköhögnie.

-Liv...-fogta meg a kezem, majd rám mosolygott.

-Segítünk! Ne add fel, kérlek... - suttogtam, majd könnyek gyűltek a szemembe.

-Ugyan...tudjuk, hogy semmi esélyem. Viszont... -nyúlt a zsebébe és adott át egy kis üveggolyót.-... kérlek. Találd meg őt...

-Kit?-kérdeztem, miközben a könnyeimnek utat engedtem az arcomon. Addigra már mindenki körénk gyűlt.

-Ő...t...-ez volt az utolsó szó, amit kilehelt az ajkain.

Könnyeimet letörölve, lecsuktam Kenny szemeit. Nem ismertem eléggé. De nem ezt érdemelte.

Felálltam a földről és megszemléltem az üveggolyót. Csillogó volt és sötétkék, tetején egy pici lyukkal. Egykor egy medál lehetett.

Összeszorítottam a kezemben. Megtalálom... őt. Bárki is legyen az. Ígérem.

Valaki megszorította a vállamat. Minho.

-Jól vagy?-nézett mélyen a szemeimbe.

-Persze.-biccentettem.

Newt átölelte a vállam és egy puszit nyomott a fejem tetejére.

-Menjünk.- suttogtam, miután még egy utolsó pillantást vetettem Kennyre.

A Berg ott állt már, bár egész messze a helytől, ahol mi ültünk.

Rohanni kezdtünk.

Valami itt nem stimmel... Kizárt,hogy a VESZETT hagyna minket csak így simán elmenekülni. Nem. Ez így túl egyszerű... De vajon mit nem veszünk észre?

A félelmem sajnos beigazolódott. Előttünk a homokból kiemelkedtek régi jó ismerőseink...A Siratók.

Mindenki megtorpant. Igaz,csak négy volt belőlük, de nem tudtunk volna átszaladni mellettünk.

-Nem torpahatunk meg! Most nem!-kiabálta Tommy.-Ez az utolsó harc! Megcsináljuk!!!

Mindenki egyszerre, mint egy csatakiáltásként ordította be,hogy: Igen!!!

Nekiveselkedtünk a Siratóknak. Akkora szintű adrenalin és túlélésvágy volt bennem, hogy a Siratók ellenni félelmemet nem is éreztem már.

Legalább 10-en rajta voltunk egy-egy Siratón. Püföltük ahol értünk, még ideje se volt lereagálni. Valahogy letéptük róla a csápját amivel megszúrhatott volna minket. Mire észbe kaptunk,már nem mozdult.

Végig néztünk a többieken. Nekik is sikerült. És mindenki élt.

Tovább rohantunk. Minho ért oda elsőként. Utána Thomas. Én és Sonya a B csoportból voltunk a harmadikok. Lassan mindenki beért,ám ekkor a Berg emelkedni kezdett.

Én, Minho és Tommy ijedten néztünk össze: Newt, Brenda és Jorge még lent voltak.

-Tommy, tied Newt, én felhúzom Jorgét, Liv , te meg Brendát.-utasított Minho.

Biccentettem.

-Már nincs sok! Gyerünk!-kiabáltam biztatóan.

Brenda ért oda elsőként. Felhúztam.

-Köszönöm.-hálálkódott, én pedig bólintottam.

Mire észbe kaptam, már Newt is mellettem állt.

Segítettünk a többieknek is.

Mindannyian sikeresen felkapaszkodtunk a Bergre. Mindenki ott volt, aki nekem egy hangyányit is számított: Newt, Minho, Thomas, Serpenyő, Aris, Teresa, Brenda... és még Jorge is.

Belekapaszkodtam Newt nyakába és magamhoz szorítottam őt. Hát megvagyunk. Élünk. Sikerült.

-Most mi lesz?-suttogtam.

-Most az lesz, hogy alszunk egy jó nagyot.-mondta Newt.

Elmosolyodtam.

-Szerinted...vége?-kérdeztem.

-Nem. Koránt sincs vége. Még szembe kell szállnunk a valódi ellenséggel...

-...magával a VESZETT-el.-fejeztem be a mondatot.-Felkészültem.

-Én is. De...remélem másra is felkészültél.-kuncogott.

Enevettem magam.

Aztán odasétáltam a Berg ablakához és kinéztem rajta.

Elém tárult a Perzseltföld vakító sárga színfoltja.

Winston... Kenny...

Még két embert elveszítettünk. Legalábbis akiket ismertünk is közülük. És rettegek...rettegek attól hogy mit hoz a holnap. Rettegek, hogy mi lesz ha meghal Tommy...vagy Minho...vagy akár Newt.

Könnyek szöktek a szemembe, a torkomba egy hatalmas gombóc keletkezett, de visszatartottam. Visszatartottam mindent. Tudom,hogy most kell erősnek lennem...Erősebbnek mint valaha...