I fell in love with him...(Útvesztő fanfiction)//befejezett//

Harmadik évad-13. Elzárva

Szörnyű volt. A legszőrnyebb két nap az életemből. Ez alatt a két nap alatt végig csak sírtam és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy itt hagyott. Elhagyott. Magamra hagyott. Feladta.

A többiek vígasztalni próbáltak, bár nem jártak túl sok sikerrel. Csak egyedül akartam lenni, átgondolni ezt az egészet, visszapörgetni az emlékeket és hagyni azt, hogy lassan minden összekuszált gondolat elrendeződjön, összerakódjon és távozzon belőlem. A végére valahogy ez össze is jött. A teljes magamba zuhanás után kezdetét vette nálam az üresség stádiuma, amikor is elhatároztam, hogy átadom magam a teljes érzelemmentességnek.

Pontosan kettő nap után történt meg az, hogy először léptem ki a hegyek közé a Bergből, ahol a Jobb Kar táborhelye tartozkodott.

Az első aki észrevette a jelenlétemet az Gally volt. Odajött hozzám és a karjaiba zárt, ezzel jelezve, hogy itt van mellettem. Legszivesebben elbőgtem volna magamat, de tudtam, hogy semmi értelme.

-Liv!-vett észre végül Minho is, majd eléggé sután, de átölelt és odaterelt egy üres asztalhoz.

-Értékelem, hogy nem viszel be a társaság közepébe.-jelentettem ki, miután leültem.

-Ugyan már, Liv. Tudom, hogy erre most igazán nincs szükséged.-ült le velem szembe, majd megfogta a kezemet. -Hogy érzed magad?

-Már jobban.-bólintottam és próbáltam meggyőzni önmagamat arról, hogy ez igaz is. -Mi történt eddig?

-Úgy tűnik, vissza megyünk a VESZETT-hez.-sóhajtott. -Megtámadjuk őket.

-Mikor?

-Ma.

-Értem.-suttogtam.

-Hé...ne szomorkodj.

Minho szemeibe pillantottam, majd bólintottam.

*

Hamarosan indultunk is. Még gondolkodni is alig volt időm.

Visszakerültem a Bergre és elindultunk.

*

Volt olyan szerencsénk, hogy elkaptak minket és bezártak egy ablaktalan helyiségbe. Rengeteg ember volt még ott, állítólag az összesen immúnisok. Teresáék is ott voltak. Mindannyian.

Aztán kiderült, hogy az apám irtózatosan keresi Tommyt és amennyiben nem megy vissza a VESZETT-hez, mindenkit meg fog öletni a teremben. Tommy természetesen így elment, elengedték. Mondtuk, hogy később mi is utánna megyünk, hiszen volt szabadulási tervünk és nem nyugodhattunk csak úgy bele abba, hogy elviszik őt.

Apámat még én sem érdekeltem. Így tudtam meg, hogy már egyáltalán nem számítok semmit sem neki. Én is csak a játékszere voltam. Talán egész életében.

Ez azért picit megviselt. És ahogyan ebbe belegondoltam, ismét eszembe jutott Newt és rájöttem, hogy egyáltalán nem érzem jól magam. Éreztem, hogy lassan el fog törni az a mécses.

Minho lekuporodott mellém.

-Liv...-simította meg a hátamat.-Szeretnél beszélni... róla?

Csak megráztam a fejem és a semmibe meredtem. Mit lehet ezen beszélni? Elvesztettem Newtot. Örökre elvesztettem. És mindez a kibökött Kitörés hibája.

Elöntött a sírás. A könnyek úgy záporoztak le az arcomról, mint egy vízesés. Nem bírtam ki sírás nélkül. Azt hittem, erős leszek. De nem megy.

-Liv... -hallottam meg Aris hangját. -Mi történt vele?

-Newt... -válaszolta Minho.

Aris hallgatott. Leült mellém és megfogta a kezem. Éreztette velem, hogy ott van nekem ha szükségem lenne rá. Értékeltem ezt. De nekem ebben a pillanatban csak Newtra volt szükségem...

-Liv... figyelj rám. -szólalt meg Minho.

-Most nincs kedvem szentbeszédet hallani arról, hogy tudod, hogy szeretem Newtot, de túl kell tennem magam rajta, mert ő is ezt kérte tőlem és élni tovább az életemet nélküle. Hagyj fel ezzel! Nem fogom magam túltenni és nem fogom elfelejteni! Soha! -álltam fel dühösen.

-Mi bajod van? -állt fel ő is. -Egyáltalán nem ezt akartam mondani! Azt akartam mondani, hogy ne add fel! Ne gondold azt... hogy meghalt... Talán... meglesz az ellenszer és...

-... rohadtul nem lesz meg! -kiabáltam. -És ezt te is nagyon jól tudod! Miért nem tudod felfogni ezt?

-Liv! A bökött fenébe is! Fontos vagy nekem, nem érted? Nem akarom hogy itt szomorkodj amiatt, hogy a világ, a Kitörés és a VESZETT elcseszte az életünket. Nem akarom hogy ezen rágódj és azon, hogy mi lesz Newtal. Mi a fenéért nem veszed észre, hogy minden amit teszek... azt miattad teszem? Te mondtad, hogy gyerekkorunktól kezdve barátok vagyunk. Akkor meg miért? Miért nem engeded hogy ott legyek neked? Miért taszítasz el ennyire? Vagy a... csók miatt teszed ezt?-az utóbbit már csak suttogta. -Rendben. Ha ezt akarod... békén hagylak. -erre megfordult és elindult a szoba másik felébe.

Ekkor tudatosult bennem, hogy egy bökött idióta vagyok. És hogy Minhot is el fogom veszíteni.

-Minho! -rohantam utána és szinte ráugrottam a hátára. Átöleltem hátulról. -Sajnálom. Sajnálom... Olyan... hülye vagyok! Nem akarlak elveszíteni. Hálásnak kéne lennem, hogy így kitartasz mellettem. Évek óta! Te vagy az utolsó azok kozül akik... akik mindig mellettem voltak már a kezdetektől. Nagyon szeretlek... érted? Kérlek ne hagyj el... Kérlek... ne haragudj.

Erre megfordult és a karjaiba zárt.

-Nem hagylak magadra. Ezt megígértem neked. Ha mégis megteszem, kárhozzon el a lelkem!

Elmosolyodtam és a mellkasába fúrtam a fejemet. Csak most jöttem rá... hogy mennyire biztonságban érzem magam vele.

-Hé... nagyon szép barátságotok van. -mondta az egyik idősebb férfi, aki nem messze állt tőlünk.

-Igen. Érződik az a hatalmas szeretet köztetek. -mosolygott egy nő. -Szerencsések vagytok, hogy egymásra támaszkodhattok ezekben az időkben. Én sok sikert kívánok mindkettőtöknek.

-Köszönjük! -mondtuk egyszerre mosolyogva.

-Végre mosolyogsz! -mondta Minho.

-Miattad. -válaszoltam.

-Liv... -jött oda hozzám Teresa.

Átöleltem. Semmit sem kell mondania. Pontosan tudtam, hogy mi történt és miért mentek el. Bennünket kerestek.

-Sajnálom. - suttogta könnyes szemekkel. -Sajnálok mindent. Newtot és ezt az egészet.

-Köszönöm...-suttogtam vissza. -Köszönöm.