I fell in love with him...(Útvesztő fanfiction)//befejezett//

Harmadik évad-4.Emlékek vagy nem emlékek?

-De jó, hogy végre együtt a "család".-vigyorgott kajánul. -De most jöjjenek velem. Mindannyian.

Egymásra néztünk a fiúkkal. Ez semmi jót nem sejtetett.

Követtük a Patkányembert, aki egy laborba vezetett minket. Már előre sejtettem, mi következik.

-Nos. Most hogy végre itt vannak, bejelenthetem önöknek a nagy hírt...-itt megállt, mintha dobpergést várt volna, de egy mukkanás sem hallatszott, így folytatta-... nos, örömmel bejelentem, hogy hivatalosan is vissza kapják most az emlékeiket.

Hangzavar támadt közöttünk. Tudtam, hogy ez lesz.

-Mi van ha nem akarjuk?-kérdezte Minho.

-Dönthetnek így is. De szerintem felesleges. Egyeseknek biztosan, ugyanis el kell mondanom, hogy nagy részük immúnis. És az ilyeneket mint maguk, muncsiknak nevezik odakint. Na de...vannak maguk között olyanok is, akik nem. És ezeknek az embereknek a nevét szeretném most felsorolni...-vett elő egy jegyzettömböt és már akkor elkapott a reszketettség.

-Newt!-mondta ki az első nevet, én pedig a többire már nem is figyeltem, mert egy egész világ tört össze bennem abban a pillanatban.

Newtra pillantottam, aki viszont csak mosolygott, majd megszorította a kezemet.

Nem...Ne. Miért pont Newt? Miért kell neki szenvednie megint? Láttam a Perzseltföldön, hogy milyenek a Buggyantak. Newt nem vállhat ilyenné, egyszerűen...

A Patkányember befejezte a felolvasást, én pedig abban a pillanatban ráugrottam és folytogatni kezdtem.

-Most adja ide azt az ellenszert maga idióta bökött patkány, vagy megölöm!-kiáltottam rá. Már kezdett lilulni az arca.

Aztán két doktor rángatott le engem róla és erős marokkal tartottak.

A Patkányember öklendezett a földön és kellett neki néhány perc, hogy helyrejöjjön.

-Ejnye, Olivia. Ha visszakapod az emlékeidet, ezért még bocsánatot fogsz kérni!-jelentette ki. -Na de most nincs időnk erre. Menjünk!-intett a Patkányember, nekünk meg muszáj volt követnünk, engem még mindig a két orvos tartva.

-Engedjenek már el, seggfejek. Nem támadok többé.-forgattam meg a szemeimet.

-Majd én féken tartom!-jegyezte meg Thomas, így elengedtek.

Egy szobához értünk, ahol a Patkányember neveket kezdett el felolvasni, az emberkék pedig bementek, hogy visszakapják az emlékeiket.

-Én nemet fogok mondani.- mondta Minho.

-Én is.-jelentette ki Newt.

-Akkor én is.- mondta Tommy. -Liv?

-Veletek vagyok.-bólintottam.

De aztán elgondolkodtam. A Patkányember mondata, Ava Paige szavai, a gyerekkorom...
Tényleg nem akarnám megtudni ezeket?

Tovább mentünk, további nevek hangzottak el. Serpenyő, Teresa, Aris és Sonya is bevállta, a B csoport vezére, Harriett is. Newt nemet mondott.

Még néhány szoba után mi következtünk. A szoba egy ágya meglepetésünkre már foglalt volt, Brenda személyében.

A Patkányember felénk fordult.

-Thomas, Olivia és Minho.-jelentette no mosolyogva, s közbe végig engem figyelt.

-Köszönöm, de nem kérek belőle.-jelentette ki Minho.

-Én sem.-mondta Thomas.

Én nem szólaltam meg. Vaciláltam és számítgattam magamban az esélyeket.

Én...

-Liv? -kérdezte Minho büszkén a hátam mögül, mire könnyes szemekkel hátrafordultam. Egy csapásra mindhárom arca döbbentté alakult át.

Belöktem az üvegajtót és besétáltam rajta.

-Mégis mit művelsz? -kiáltotta el magát Minho.
Megfordultam.

-Liv... -nézett rám Newt értetlenül, egyik kezét az üvegajtónak tapasztva.

Odaraktam én is a kezemet, ahová ő az ajtó másik felén.

-Sajnálom... -csuktam be a szememet, majd hagytam, hogy kigördüljön az a pár könnycsepp. Szipogtam egyet, majd ismét kinyitottam.
Nem düh volt a szemében és nem is értetlenség. Hanem csalódás és szomorúság, ami miatt összetört a szívem is.

-Áruló. Te sem vagy különb Teresánál. -vetette oda nekem hihetetlenül dühös és megvető hangnemmel Minho.
Tommy csak a fejét rázta. Gondolom azt kérdezte 'miért? ', de nem válaszoltam rá.
Visszapillantottam Newtra.

-Választhattál. Én vagy azok a bökött emlèkek...

-... nem értheted Newt...

-Csak fogd be. -jelentette ki.
Megborzongtam. Soha nem beszélt ilyen hangnemben velem.
-Hallgass Liv. Választottál. És most jól figyelj rám: soha. Soha többé ne szólj hozzám. Látni sem akarlak!

-Newt! -szólt rá Tommy. -Ő csak döntött...

-Nem. Newtnak igaza van. Többé a közelünkbe se gyere. -mondta Minho is.

Ránéztem, majd arra a felére mentem, ahol Minho állt. Mélyen a szemébe néztem, majd alig hallhatóan azt suttogtam:

-Ezt is értetek teszem. Higyj amit akarsz te bökött, mert már ez sem érdekel. Szánalmas vagy Minho...

-Te vagy szánalmas, Liv... -suttogta. -Pedig... te voltál az aki...

De nem fejezte be a mondatot.
Elindultam az ágyak felé, majd még egyszer, utoljára hátrapillantottam Newtra.

-Ez is miattad van! -kiabáltam, majd többé nem néztem rájuk, csak lefeküdtem az ágyra és zokogni kezdtem. Elvesztettem őt. Az embert akit... a legjobban szerettem...

De emlékeznem kell. Főleg ha már ilyen kevés időm maradt hátra Newttal. Hátha megkapom az emlékek között az ellenszert.

A szomszédos ágyról Brenda nyújtotta felém a kezét.

-Ne sírj Liv.-suttogta.-Én tudom miért teszed és ez tiszteletreméltó. Jól döntöttél.

-Köszönöm.-válaszoltam, majd megfogtam a kezét és hagytam, hogy egy utolsó könnycsepp gördüljön le az arcomon. Jöhetnek az emlékek...