Demon's Circle (Hun.) /BEFEJEZETT/

Prológus

„Tépd ki csőrödet szívemből s hagyj magam, míg elveszem!

- Szólt a Holló: Sohasem!"

/Edgar Allan Poe: A Holló/

2014. november 17. /Hétfő/

Nem tudom hány napja vagyok bezárva ide, teljesen elvesztettem az időérzékem. Bármerre nézek, végeérhetetlen sötétség. Naponta háromszor feltűnik az ajtóban egy sötét alak, néha azt hiszem, csak képzelődöm, ételt hoz nekem. Eleinte még ellenálltam, de nem bírtam sokáig, az éhség fölülkerekedett makacsságomon, és muszáj volt ennem. Tudom, hogy november van még, és, hogy tizedikén léptem ki utoljára az utcára, ugyanis aznap történt minden.

Reggel ugyanúgy fölkeltem hajnali hatkor, hogy elkészüljek és időbe az iskolába érjek. Az angol órámon Edgar Allan Poe-t vettük, a kedvenc költőmet. Épp A Holló című versét elemeztük, mikor jó szokásához híven a tanár benyögött egy szerinte humoros megnyilvánulást:

– Nos, mint láthatjátok nem volt egy életkedvvel teletömött ember, ez a Poe. Mi lenne, ha fölolvasná valaki a verset? – tekintett körbe az osztályon pápaszeme fölül Mr. Emerson. Mindenki egy emberként nyögött föl. – Jó, legyen a szerencsés, mondjuk – teketóriázott tovább –, Abel!

– Muszáj, Tanár úr? – jajgatott elkeseredetten a fiú.

– Természetesen! Na, hadd halljam a száján kifolyó búgó szavakat, mik oly ékesen csengenek majd, miközben olvassa eme remekművet.

– Te, a tanár megint a középkorban érzi magát! – lökött meg a könyökével London, a legjobb barátnőm.

– Nagyon úgy tűnik... – helyeseltem látszólag belemélyedve a jegyzeteimbe.

– De kell nekem még egy ember!– Jaj, ne!– Még valaki, aki vállalja a holló szerepét.

– Ne, ne, ne! Kérem ne! – szűrtem a fogaim közt a szavakat halkan.

– Ha már ide is jár egy hölgy, akinek ez a neve, szerintem legyen ő a kiválasztott.– Szerintem meg ne! – Raven, ha megkérhetlek!– intett felém Mr. E.

Banyek!

Választási lehetőségem nem volt, szóval akarva-akaratlan beleegyeztem. Nem láttam értelmét, hogy minek kell egy másik embernek is belekotyognia a versbe, de ezt nem hoztam nyilvánosságra. Abel olvasni kezdte – pontosítok; nyökögni kezdett– és az első versszak után átruházta rám a feladatot a tanár.

Boldogan sóhajtottam föl, mikor megszólalt a csengő. Végre! Amilyen hamar csak tudtam összeszedtem a cuccaim és kiviharoztam a teremből. A folyosón belém jött egy srác, mire sűrű bocsánatkérésbe kezdtem, amaz meg ahelyett, hogy kiosztott volna, mint általában szokott történni, elmosolyodott és odavetett egy „semmi gáz"-ot. Gyökeret vertem a padlózatba és meredten bámultam a távolodó alak hátát.

Oké, hát ez fura volt...

Ez lenne a nap második legfurább dolga. Az első az órai versolvasás volt, ugyanis engem nem szoktak fölszólítani, mivel nem vagyok feltűnési viszketegséges a tanárok nem igazán vesznek észre. Igazából senki sem. Az a fajta ember vagyok, akireha ránéznek,elkönyvelik, hogy ő jó tanuló, kedves és nyugodt és egy kicsit félénk, valamint ártalmatlan. Nos, a társadalom így lát engem... az már más, hogy valójában milyen is vagyok. Igen, szoktam tanulni, de nem, nem viszem túlzásba, nem vallom magam bunkó embernek, de ha felidegesítesz, megjárod, mivelhogy könnyen elszakad a cérna. És az sem igaz, hogy ártalmatlan vagyok, ha ártani akarok neked, megteszem, de ahhoz nyomós ok kell. Hát ez vagyok Én. Én RavenRowell.

London a semmiből mellettem termett és vigyorogva belém csimpaszkodott.

– Ugye tudod, hogy Emerson nem igazán tolerálta a gyors felszívódásod?

Mire én: – Nekem sem tetszik minden, mégis úgy van. Hát szokja meg ő is!

– De felvágták valakinek a nyelvét! – cukkolt tovább. Erre csak megrántottam a vállam.

***

A nap gyorsan elment, vagy legalábbis hamarabb, mint gondoltam. Az utcákat róttam már javában, mikor észrevettem, hogy valaki követ. Megkerültem a kedvenc éttermem, majd az a mögötti sikátorba mentem. Hogy ez mire volt jó? Szembe akartam nézni a zaklatómmal, félni viszont nem féltem, mert nem egy önvédelmi órán voltam már, amin ugyan egy szóval sem említették azt, hogy ha vagy olyan hülye, hogy direkt tőrbe csalod magad, akkor mit is kell tenni, de ettől függetlenül megvédeni meg tudom magam.

Szóval rettegést nem tűrve fordultam hátra, de meglepetésemre senki sem volt mögöttem, pedig esküszöm, hogy hallottam a léptei hangját, ahogy utánam jött.

Most mondjak is valamit, vagy csak sétáljak ki innen, mintha mi sem történt volna?

Valamiért az első opció mellett döntöttem.

– Hahó? Öhm... tudom, hogy itt vagy? –Istenem, ennél bénábbat nem mondhattam volna!

Semmi válasz. Az égvilágon semmi más, csak csönd.

–Na jó! – vállat vonva elkönyveltem, hogy megőrültem és a kijárat felé indultam, azonban mielőtt kiléptem volna, halk puffanásra lettem figyelmes mögülem. Kissé ijedten tekintettem hátra. Először semmi változást nem vettem észre, ám jobban megfigyelve ki tudtam venni egy sötét sziluettet az árnyékban. Már teljes egészében megfordultam. Mintha erős fény marná a szemem, úgy hunyorogtam rá. Egy lépést tettem felé, de ő meg sem mozdult.

– Helló! – intettem. – Nyilván te követsz – állapítottam meg elmésen, de csak egy célom volt: kipuhatolózni, hogy mit akar tőlem. Mintha mordult volna egyet. Nem törődve az előbbi hanggal, folytattam, taktikát váltva. – Hú, te aztán magas vagy! –Jaj, ha ezt London hallaná, agyonütne. Látszik, hogy nem szoktam flörtölni.

Továbbra is csendben támasztotta a falat. Elgondolkodtam rajta, hogy mi a bánatért vagyok én még itt... Simán elfuthattam volna, mégsem tettem. Sőt, fel se merült bennem ez a lehetőség, bár nem értem miért. Minden normális embernek ez járna a fejében. Tényleg megbolondultam? Kétlem. Viszont valami egyre erősebben vonz hozzá.

Mégis hátrálok, mert az eszem azt mondja, rohanjak, míg látok rá esélyt. És ki vagyok én, hogy ellenkezzek a józanész szavával? Tehát lépésről lépésre messzebb kerülök tőle. Eztán megmozdul; ellöki magát a faltól és – még így fény hiánya ellenére is látom – elvigyorodik, de nem az a kellemesen barátságosan, hanem ördögien, már-már démonian. Az agyam egyre csak ezt üvölti: Fuss! – és én futok. Szedem a lábaim mindhiába. Nem tudom hogyan csinálta, de egy mozdulatába került, amíg utolért. Érzem, hogy fölemelkedem a földről.

Jézusom, mi a franc ez?!– teljesen bepánikolok.

Ordítva kapálódzom, de csak magam fárasztom, nincs haszna. Aztán szúrást érzek a nyakamnál és egyre homályosul, majd elsötétedik minden. Még a támadóm arcát sem látom, csak egy fekete hatalmas valamit, ami eltakarja előlem az eget. Aztán mindent eltűnik a szemem elől...