Demon's Circle (Hun.) /BEFEJEZETT/

3.Emlékek és a valóság

Ismét börtönben vagyok. Egy szépen berendezett, kényelmes helyen, de börtönben. Félek, hogy soha nem enged ki Damien. Rendesen kapok enni, inni, nem panaszkodhatok, de úgy érzem, megőrülök. Egyre többet és többet alszom, napi tizenkettő-tizenhárom órát, mégis egyre fáradtabb és fáradtabb vagyok minden nappal. Normális, ha hiányoznak anyáék? Csapongnak a gondolataim és nem kapok levegőt. Nyomás van a mellkasomban és azt hiszem megfulladok. A falak közelednek. Rettegek. Nem tudom, hogy valóság volt-e vagy képzelődtem, de azt hiszem sikoltottam egy hatalmasat. Emlékszem, hogy a földhöz csapódott a könyököm, ezzel hárítottam az esését, ám furcsamód nem fájt. Elájultam volna? Lehet.

***

– Öcsi, engedj már a tévéhez, légy szíves! – könyörögtem morcosan.

– De anya azt mondta, hogy játszhatok, és mindjárt megdöntöm a rekordom. – tiltakozott.

– Nekem meg a kedvenc sorozatom kezdődik. És nem érdekel mit mondott anya!

– Neked van géped, tévézz azon. – fel se pillantott, továbbra is eszeveszett tempóba nyomkodta a konzolt.

– Elromlott még a múlt héten. – magyaráztam.

– Aha.

Nem nagyon érdekelte. Már nagyon fontolgattam, hogy kihúzom a konnektorból azt a szart, de ennyire genyó nem leszek az öcsémmel, inkább még győzködöm egy kicsit, hátha megtörik.

– Légyszi, Noah, ha egy picikét is szereted a nővéred, odaengedsz a tévéhez, aztán ha gondolod, együtt megdöntjük a rekordod egy közösben. – odasomfordáltam és hátulról megölelgettem.

– Játszol velem? Tényleg? – örömtől és meglepettségtől csillogó, barna boci szemekkel nézett föl rám.

– Igen.

– Oké! – örömködöt, és száz wattos mosolyt villantott. Néha kifejezetten cuki kölyök tud lenni, mikor nem kerget az őrületbe.

– Na akkor állítsd meg a játékot és válts át a tévére.

Megnéztük együtt a retró Jóbarátok 8. évadának a 15. részét, aztán lanparty-t tartottunk.

– Ne, menj jobbra! Most balra! Ez az!!! – pacsiztunk a levegőben a győzelem pillanatában és egymásra mosolyogtunk.

***

– Raven! Raven, ébredj!

Homályosan kezdett kirajzolódni előttem egy sötét hajú, furcsa szemű srác arca.

– Raven, minden oké? – kérdezte.

Damien volt az.

– Mit akarsz tőlem? – a torkom száraz, repedt fazék hangom van. – Miért van ilyen hülye hangom?

Erre kicsit elmosolyodott. Elmosolyodott?

– Azért, mert egy bazi nagyot sikoltottál. – válaszolt immár komolyan a második kérdésemre.

– Akkor nem képzeltem. – állapítottam meg.

– Mi történt? Föl tudsz kelni?

– Azt hiszem. – bólintottam, de azért segített felkelni és az ágyra ültetett. Mellém huppant ő is.

– Szóval...? – tapogatózott.

– Azt hiszem, kezdek megőrülni. – a hajamba téptem aggodalmamban. Furcsa volt, hogy nem az az elhidegült, merev srác ült mellettem, hanem egy gátlások nélküli, épp úgy aggodalommal teli, mint én, bizonytalan fiú.