Demon's Circle (Hun.) /BEFEJEZETT/

1.Te?

– Futni mentem! – szóltam oda apának.

– Megint?

– Ja... – s azzal leléptem.

Reggelente és esténként jártam, mert egyszerűen nem bírtam magammal. Valamivel le kellett vezessem az energiám. Na meg, csak ilyenkor leltem egy kis békére, amire hihetetlen nagy szükségem volt az idegbeteg anyám, nem törődöm apám és gyakran bosszantó kisöcsém mellett. Már a harmadik mérföldnél jártam, mikor úgy döntöttem egyelőre elég volt. Haza kocogtam, elkaptam egy tiszta pólót és a kedvenc cicanadrágom, amelyet apa egyik bő pulcsijával szoktam hordani. Lenyúltam ugyanazt a ruhadarabot és a fürdőbe captattam. Hamar letusoltam, fölöltöztem és a szobámba mentem, de alighogy becsuktam az ajtót kiabált anya a vacsora miatt.

– Jó, pillanat! – szóltam vissza. Még leengedtem a hajam, elpakoltam a cuccaim és dübörögtem is le a lépcsőn.

– Tedd ezt ki és vigyél még egy alátétet! – nyomta azonnal a kezembe a salátás tálat.

– Okééé. – húztam el az utolsó betűt.

– És öltözz át. Miért nem tudsz végre úgy öltözködni, mint egy lány? – morogta. Nem igazán foglalkoztam vele.

Meglepetésemre nem csak az apukám és az öcsém volt a nappaliba, hanem három új arc is. Nem hallottam, hogy megérkeztek volna.

– Helló! – intettem barátságosan a szülőknek, a kb. velem egy idős, vagy talán kicsit idősebb srácnak meg elmorogtam egy sziát. A bunkója meg cseszett reagálni, dacosan nézett rám pislogás nélkül, míg nem bírtam tovább és elfordítottam a tekintetem. Soha nem láttam még ilyen szempárt. Nem fekete és nem is tiszta szürke. Sötétebb árnyalatú inkább, az írisze széle viszont fekete tónussal keretezett. Egy szóval jellemezhető: hátborzongató. De nem csak a színe volt ijesztő, hanem az amit sugárzott magából. Mintha az ő tekintete osztotta volna a halált. Az apjáé dettó. Talán neki még rosszabb is, mert mintha valami megvillant volna benne... kapzsiság, rosszindulat, kíméletlenség. Fel nem foghatom, mit látott meg ebben a férfiban a felesége, aki pici volt, törékeny, mosolygós és elbűvölő. Pillantása bizalmat és nyugalmat sugárzott.

– Ő a lányom, Raven. – mutattak be. – Ő pedig Noah. – húzta maga mellé az öcsémet is.

A hölgy megölelt mindkettőnket, majd bemutatta a fiát.

– Üljünk asztalhoz! – termett mellettünk a semmiből anya. – Tom, miért nem kíséred beljebb a vendégeket? – korholta, ámbár mosolyogva.

– Bocs, szívem. – vetette be apám is a műmosolyát.

Mindjárt hányok! – forgattam a szemeim.

Utáltam, mikor ezt színlelték. Próbálják eljátszani a tökéletes házaspárt, pedig az egyik legszívesebben ordítana, a másik meg otthagyná azt az egész hacacárét. Most sem érti minek ez.

Apát előléptették és amolyan „köszönő vacsira" – én inkább nyalizásnak nevezném – meghívta anyám a főnököt és családját. Igazából ebben a témában apát támogattam. Én sem értettem minek kell azt köszöngetni, hogy végre jutalmat nyert az öregem folytonos túlórázása és állandó fáradtsága. Ez volt a minimum, ettől az arrogáns seggfejtől. De végül is persze, nyalizzunk neki ezerrel, milyen jó fej!

Mindenki helyet foglalt az asztalnál és enni kezdtünk.

– Raven, mivel szeretnél foglalkozni? Mik a teveid a jövőben, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött Imogine – mint később kiderült így hívják Mr. Anthony feleségét.