Demon's Circle (Hun.) /BEFEJEZETT/

15. Testvér

Hát helló megint! Kezdek rájönni, hogy én az időkorlátokat úgy fogom fel, hogy mindenképpen át kell lépnem őket... Nekem nem fekszenek :D No mindegy. Jó olvasást!

Csók, Drágáim :*

U.i.: Már csak 3 fejezet van vissza és vége :))

Több, mint egy hét telt el az utolsó portyázásunk óta. Bevallom, hogy megijedtem, ugyanis Damien és Trystan eltűntek és nem lehet elérni őket. Remélem, hogy csak elbújtak és nem történt semmi baj velük. Persze vagy ezerszer vissza akartam menni értük, de nem engedtek, na meg jómagam is tudtam, hogy a halálba rohantam volna. Aid, London és Apa új tervet készítettek, míg Leila és Imogine a fiúk után kutatott. Engem meg lazán kispadra küldtek. Igazából folyamatosan próbálom felvenni a két fiúval a kapcsolatot, és néha olyan, mintha éreznék valamit, de az is lehet, hogy szimplán megbolondultam. Nem tudom...

***

Damien

Az a szerencsétlen díszbagoly lebuktatott minket, így találtak meg azok a barmok. Bezzeg ő megúszta, nekem viszont eltört a karom. A rohadt életbe! Ha még egyszer meglátom apám seggnyalóját, a nyakát metszem, az biztos. Amúgy egy szerencsénk volt... Raven lefoglalta Satanellt, így elintéztem azt a szemetet, a másikat meg a díszbagoly találta meg. Abban biztos vagyok, hogy anyám és Rav elmenekültek, ugyanis az egész Pokol tajtékzott az apám dühétől. Perpill egy barlang-félében húzzuk meg magunkat. Mázli, hogy nem a szárnyám tört el és így el tudtunk menekülni. Vissza raktam a helyére, ahogy tudtam és jobb híján egy bottal rögzítettem, valamit a pulcsimat használtam pólyának, de azért jó lesz majd anyám vagy Raven képessége is. Rohadtul fáj. És egyébként Trystan, az a marha jelenléte se sokat segített. Hihetetlen egy fazon és nem jó értelemben. Ketté tudnám hasítani.

– Hoztam fát. – szakított ki a gondolataim közül a hangja. – Gyújts be! Addig hozok valami kaját. – mondta.

– És mégis hogyan, te észlény? Két kéz kell hozzá. – hát igen, olds cool megoldásokhoz kellet folyamodjunk, mely két kővel való szikracsiholást jelentett. – A bal kezem eltörtem, emlékszel? – kioktatóvá vált a hangszínem.

– Ja, tényleg. Mindig elfelejtem. – csapott a homlokára.

– Idióta.

Lehet, hogy inkább felakasztom magam, jobban járnék.

Nagy nehezen sikerült meggyújtania azt a nyamvadék tüzet. Egy élmény volt nézni, ahogy szerencsétlenkedett. Először nem egymáshoz csiszolta, hanem összeütötte őket, parázs helyett, csak fejfájás lett a vége a részemről. Csodás.

– Te, gyújts már meg azt a szart!

– Nem olyan könnyű ám. Adj valami papírt!

– Honnan az Istenből? Varázsoljak neked?

– Bukott angyal vagy. Bezzeg letudtál zuhanni onnan a fejéből, de egy nyamvadék újságpapírt nem hozták magaddal. – piszkálódott.

– Még jó, hogy mivel Satanell fia vagyok, nem is volt soha semmi közöm azokhoz, szóval nem zuhantam sehová.

Rám se hederített, inkább örült, mikor felízzott valmily kevés parázs. Keresgélni kezdtem a farmerom zsebébe, hátha találok valami használható.