Demon's Circle (Hun.) /BEFEJEZETT/

8. Aidan

Sziasztok! Na drágáim, az a helyzet, hogy tény és való, nem túl gyakran hozom a részeket, ám most még többet kell majd várni, ha minden igaz. 1) Még fogalamam sincs róla tudok-e majd írni 2) Ugyebár 05.01. az írásbeli érettségi kezdetét jelenti, aztán 1 hónap múlva szóbeli. Valszeg tanulni fogok, szóval könnyen meglehet, hogy 2 hónapot is kell várni a részre. De ígérem, amint vége ennek a felhajtásnak, lebombázlak titeket új fejezetekkel! ;) :D

Remélem tetszeni fog, jó olvasást! 

 Csók :* 

MyFloower

A testvérem még mindig küzd, nagyon erős lelke van. Bemenni nem tudok, de a cellaajtó előtt ülve beszélek hozzá.

– Noah nagyon nagy lett. Hál' istennek még nem akkora, hogy a lányok után fusson, de ki tudja, mennyi idő kell még hozzá. Anya ugyanolyan borzalmas, mint volt, emiatt örülök is Damiennek. Legalább nem kell elviselnem. Apával nemrég találkoztam, nagyobb bajban van, mint hinné. Jó lenne, ha itt lennél és segítenél nekem, hogy kihúzzuk őt a csávából, még Damiennel se fog menni. Nagyon hiányzol Aidan. Szeretlek. – letöröltem az arcomon lévő nedvességet – mostanában örökké bőgök – és visszamentem a lakásba.

Megfordult a fejembe, hogy próbáljam meg kinyitni a cellát, ám drága fogvatartóm ereje kell hozzá. Mindenesetre egy misét megér. A fizikai erőkifejtés szart sem ért, és fogalmam se volt róla, hogyan tudnám kinyitni azt a vackot, de nem adhattam fel. Elképzeltem, ahogy elcsúszik a retesz, aztán egy képzeletbeli kulccsal ostromoltam az ajtót, ez eredmény mindannyiszor ugyanaz lett. A homlokon a hideg vashoz támasztottam.

– Aidan... segíts kérlek... – a hangsúlyom lemondó lett. Lánccsörgés követte a mondatom. – Aidan, hallasz? Aidan! – verni kezdtem a felületet. – Segíts nekem! Te tudod, hogy nyitja ki az ajtót, nem? Mutasd meg!

Mint mikor apámmal találkoztam és Dam képet küldött felém, ez hasonlított rá, de szavak kúsztak az elmémbe, mintha csak a fülembe súgták volna. Elismételtem őket hangosan, mire megmozdultak a zárak. Csodálkoztam, hogy egyből sikerült. Kitártam és beléptem. Az orromig se láttam volna, ha a folyosó fényei nem adnak félhomályt a helyiségnek. Ugyanabban a pózban találtam, ahogy legutóbbi itt jártamkor volt. A földön térdelt, a két karja kifeszítve, mint Jézusnak a kereszten. A feje előrecsuklik.

– Szia. – elmosolyodom. – Nem maradhatok sokáig, nem tudom Damien mikor jön vissza. Morgás tört fel a torkából. – Aidan?

Közelebb mentem hozzá.

– Minden rendben lesz, Bátyó. Segítek! Redben? – még közelebb merészkedtem hozzá. Leültem az egyik sarokba és megint mesélni kezdtem neki, csak most magamról és Damienről. Egy jó ideig még ültem ott és mondtam a magamért, aztán összekaptam magam. Muszáj volt felmennem, ha Dam megtalál itt, kinyír.

– Majd holnap is jövök, ha tudok, rendben? – közelebb húzódtam hozzá. Felé nyújtottam a kezem, reméltem, hogy meg tudom érinteni, ám a reakciója morgás-féle és pengeéles fogak megcsillantása volt. – Hé, Aid... Én vagyok az, Raven. Nyugi, Tesó... – elbizonytalanodtam.

Kicsit hátráltam, viszont kapálódzása közepette így is elért. Az ujjai végén a köröm karommá kezdett átalakulni, a szeme sötétkéken ragyogott, eltűnt a szeme fehérje is. A karmok végigszántották a vállamtól a könyökömig a bőröm. Szerencsém volt, hogy még időbe sikerült hátrébb löknöm magam tőle, így vénát nem ért.