Lurhem, az internetes barát ☆ lrh

3. fejezet

- Már csak két hét és élőben láthatom a szerelmeim! - lelkendezik Shelia, ahogy a reptéren vágunk át, a csomagjainkat magunk után húzva.

- A késő nyaralás miatt kellene így örülnöd.

- Ez más. Végtére nem mindennap találkozik az ember álmai pasijával.

- Na ja. Vajon ő is tud róla, hogy titeket a sors is egymásnak szánt? - húzom fel a szemöldököm kötekedően, mire csak meglök a vállával.

- Még nem.

A fejemet csóválva nézem, ahogy a boldogságtól szinte már ragyog. Teljesen úgy viselkedik, mint egy kislány, bár valójában nem áll tőle távol. Egyidősek vagyunk, tehát ő is a tizennyolcadik életévét tapossa. Még gyerekek vagyunk, de azért mégsem. Nehéz ezt megfogalmazni, csak érezni lehet. Ha már saját házam lesz, én fizetem a számlákat és gondoskodom a megélhetésemről, na akkor mondhatom magam felnőttnek. Amíg a szüleimre hagyatkozom, hogy ők tartsanak el, addig még mindig csak egy gyerek vagyok. Bár a szüleim számára az is maradok az életem végéig. Az ő kicsi lányuk.

- Mi a neve a te nagy szerelmednek? - szólalok meg végül, bár már tudom a választ a kérdésemre. Annyiszor hallottam már róla áradozni, hogy talán még akkor is el tudnám mondani a srác kórtörténetét, ha az egyik álmomból ébresztenének fel.

- Ashton. Ashton Irwin - vigyorog, de egy pillanat alatt lefagy a mosoly az arcára. Áhítattal néz egy pontot, mire érdeklődve kapom oda a fejem én is. - Mondd, hogy csak álmodom!

- Nem, nem álmodsz. Tényleg a 5SOS áll előtted - rántom meg a vállam, majd indulok el a szüleim után. Azonban Shelia mozdulatlanul áll, mintha kővé dermedt volna. Szemforgatás közepette lépek mellé és húzom magam után. Azzal nyugtatva, hogy hamarosan újra találkozik velük, sőt még beszélgetést is kezdeményezhet kedvenceivel.

Hála a meggyőző képességemnek sikeresen mozdulásra bírtam a lökött barátnőmet és a szüleim után eredtünk. Mint végül kiderült felesleges volt ez a nagy sietség, hisz a gép indulásáig még bőven van idő. Ezt kihasználva elindult felkutatni, hogy merre található a mosdó, felfrissítés érdekében. Valamint célszerű lesz beszereznem valamilyen olvasnivalót, mivel hosszú és egyben kimerítő üt áll előttünk. Én pedig egyenesen utálom a repülőn álomra hajtani a fejem, így akármeddig fog tartani az út, le merem fogadni, hogy egy szemhunyásnyit sem fogok aludni.

Ezt figyelembe véve szükségem lesz egy jó nagy adag kávéra is. Szerencsére még pont van annyi időm, hogy beiktassam ezt a kis tervet. Komótosan indulok meg a hangulatos kávézó irányába, ahol egy-két emberen kívül nem lézeng senki. Legalább nem kell sokáig sorban állnom, ez csak is az előnyömre válik. Ma velem van a szerencse.

Miután megkaptam az éltető fekete löttyöt, boldogan indulnék vissza a családomhoz. Igen ám, de a sors közbeszól. Elhamarkodottan tettem megállapítást a szerencsével kapcsolatban. A poharam tartalma ugyanis pár lépés után egy fehér pólón landol, teljesen eláztatva azt. Én csak lefagyva állok és a foltot bámulom elképedve. Ilyen béna, csak is én lehetek.

- Sajnálom! - motyogom az elcsépelt bocsánatkérésem és inkább kerülöm az áldozatom tekintetét.

- Hát ez nagyszerű! Igazán kösz - fújtat dühösen, mire rá emelem a tekintetem, de ő nem foglalkozik velem. A pólóját szuggerálja rendületlenül, míg én lefagyva állok előtte. Az ember akit leöntöttem pedig nem más, mint Luke Hemmings.

- Mondtam már, hogy sajnálom!

- Mit kezdjek a sajnálatoddal? Tönkrement a pólóm! Nem látsz a szemedtől?! Hogy lehet valaki ilyen szerencsétlen..- fortyog magában, majd pillantásra se méltatva hagy ott. Megsemmisülve állok még mindig egy helyben és érzem, hogy az arcomra rátelepszik a szégyen pírja. Óvatosan nézek körül, és miután észreveszem, hogy senki sem néz, kissé megnyugodva indulok el az eredeti célom felé.