Lurhem, az internetes barát ☆ lrh

7. fejezet

- Te vagy az?! - nyögöm ki végül még mindig elképedve, ahogy a szőke fiút figyelem. Ő eleinte zavartan néz, nem tudva mit válaszoljon. Aztán megváltozik valami, rendezi az arcvonásait és elszántan néz rám.

- Igen, én vagyok Luke Hemmings. Jókor esik le.

- Mi? Nem! Tudod, hogy hogy értettem!

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, kislány - mondja határozottan a szemembe, én pedig teljesen összezavarodok. Az előbb még teljesen biztos voltam benne, de kezdek bizonytalanná válni. Lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogy nem is ő Lurhem.

- De igen! - akadékoskodom továbbra is, de csak leint és a továbbiakban már nem szenteli nekem a figyelmét, inkább a telefonját bújja.

Én csak értetlenül nézek rá és érzem, hogy elönt a szégyen pírja. Már így is eléggé megaláztam magam a hirtelen kiborulásommal, ezért gyorsan ott hagyom a társaságot. De még hallom, ahogy Calum kérdőre vonja Luke-ot, de már nem érdekel. A szemeimet könnyek mardossák, ami arra késztet, hogy megszaporázzam a lépteim. Nem akarom, hogy így lássanak. Nem akarok gyengének tűnni senki szemében sem. Igazából nem is azért érzem rosszul magam, mert beégettem magam, hanem inkább a csalódottság miatt van sírhatnékom. Nem Luke-ban csalódtam, hisz ő csak felvilágosított, ezért nem okolhatom őt. Az egyedüli hibás az itt én vagyok, még csak nem is Lurhem. Hiszékeny vagyok és nem mellesleg álmodozó is, így az első adandó alkalommal a reményeimet kivetítettem szegény fiúra. Az még semmit sem bizonyít, hogy akkor érkezett üzenete, mint amikor én küldtem el az enyémet. Rajtam kívül még jó páran írhattak velem egy időben, hisz annyi ember él ezen a Földön. Valószínűleg csak kedves volt, amikor rám villantott egy mosolyt és csak azért feszenghetett, mert zavarta a folytonos bámulásom. Fordított esetben én is így viselkedtem volna. Ezt nem róhatom fel neki.

Üveges tekintettel nézek ki a fejemből, az sem érdekel ha felfázom, hisz a hátsóbejárat közelében levő patkán ülök. Friss levegőre volt szükségem, valamint ki kellett szellőztetnem a fejem. Ami valljuk be nem volt olyan sikeres, mint amire számítottam. Sőt, talán még rosszabb is lett a helyzet. Egyedül vagyok itt és nincs semmi ami elvonhatná a figyelmem, így a gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben.

- Mi a baj, Laena? - szakít ki a merengésemből egy ismerős hang, majd a tulajdonosa helyet foglal mellettem. Közelebb húzódom hozzá és az ölelésébe temetkezem, míg a hajamat simogatja.

- Nincs semmi baj, Sheila.

- Ne nézz már hülyének! Tudod, hogy rám számíthatsz.

-Tudom. Csak az van, hogy.. Nem. Nem fontos, jól vagyok - mosolygok rá, ezzel igazolva az imént elhangzottakat, de a barátnőm csak felhúzott szemöldökkel néz rám. Tudja, hogy nem mondok igazat, túlságosan jól ismer már. - Tényleg! Butaság ez egész - bizonygatom továbbra.

- Celaena!

- Na jó, te akartad. Szóval van egy fiú.. Ne vigyorogj, nem az van amire te gondolsz! Nagyon jóban vagyunk, olyan mintha a lelkitársam lenne, de komolyan. Neki bármit elmondhatok, ő meghallgat és támogat. Hamar a szívembe lopta magát, nélküle nem lennének teljesek a napjaim. Mindig mosolyt csal az arcomra - mondom és közben mosolygok most is, ahogy rá gondolok. - Úgy volt, hogy végre találkozunk. Elvileg ő is itt van most, de valamiért nem akar találkozni velem. Azt hittem Luke az, mivel akkor érkezett egy üzenete, amikor én elküldtem a sajátomat. Utána pedig félreérthető üzenetet kaptam, aminek az volt a lényege, hogy ott van velem. Amikor felnéztem Luke-ot láttam mosolyogni és egyből arra asszociáltam, hogy ő az. Nyilvánvalóan tévedtem.

- Oké, várj! Ha jól értem akkor ti még sohasem találkoztatok?

- Bingó.

- És még nem is láttad, hogy néz ki?