Csak egy rendezvény. Csak egy rendezvényre kell eljutnia Sandra-nak, majd ott jól éreznie magát. A kocsiban a rádió szólt. Valami manapság népszerű sláger szám lehetett, s a nő ismerte. Erre persze szélesen elmosolyodott. Nem szokta szemmel követni az új slágerlistákat. Pontosan fél éve nem követi. Ennyi ideje vitte be egy értetlen csapathoz Fury. A nap, mikor Ő is a Bosszúállók között kezdhette el járni útját. Olyan felemelő érzés volt ez számára, mint a tánc, anno.
***
A zene először halkan szólalt meg. A Vörös Szobát ellenőrizték, s mindennek teljesen átlagosnak kellett tűnnie. Ezért természetesen a vezetőség fantasztikus ötlete az volt, hogy egy előadással lepik meg az ellenőröket. Hiszen, ez egy Balett Akadémiának álcázott hely. Annak is kell tűnnie, nem pedig annak, ami valójában.
Már éppen a záró táncokat mutatták be a fiatal lányok, mikor az alig tizenhat éves Sandra Ivanova lépett a színpadra. A lágy zene hangja teljesen magával ragadta a lányt, s lehengerlően táncolt aznap este. A balett varázsa őt is magával ragadta, s mint egy valódi, erre hivatott művész lépkedett, forgott, mozgott a színpadon. Természetesen a finom a ritmusra. Szemeit néha-néha lecsukta, s hagyta, hogy a zene vezérelje minden mozdulatát. A színpadon már csak Ő és a zene voltak. A néző közönség valahol a világán kívülre esett.
Mindent gondosan átgondolva, lépésről lépésre, mozdulatról mozdulatra érintette gipszkartonos balettcipője az idős fát. Kecses volt, akár egy hattyú. Kifinomultan, teljesen elegánsan vitte véghez mindazt, mit elkezdett. Mert Sandra egyszerűen ilyen volt. Ha valamibe bele kezdett, azt profin, a tőle legjobban kivitelezhetően hajtja végre. Fehér ruhája ártatlanságot tükrözött, s ennek eleganciáját a mellrészen lévő arany díszítések emelték ki. Tökéletes és kifinomult. Mint akkor, azokban a percekben az ifjú Ivanova lány.
***
Egy hídra hajtott át az úton. Már éppen bele gondolt, emlékezett a régi balett órákra. Manapság már nem kellett olyan sokat mesélnie Natashának a nő multjáról. Egésszen jól ismerte saját magát. Szinte minden apró-cseplő emlékfoszlány ott volt a fejében. Mind a nyolcvannyolc évével. Egy évvel sem volt ennél fiatalabb, de Ő mégis csak annak a harmincas nőnek érezte magát... Eric még mindig a testvére ként számított neki, Wanda és Pietro az unokahúga és unkaöccse maradt számára. Nem tudta Őket elengedni... Ha Ők nem volnának, egyedül lenne ebben a kavalkádban, melybe biztosan bele bolondulna.
***
A gázpedál finoman engedelmeskedett Sandra lábának, s már teljesen bele feledkezett gondolataiba. Hirtelen csak egy egyre felerősödő, rohamosan közeledő zaj ütötte meg fülét. Egy rakéta. Egyenesen az előtte haladó fekete terepjárók egyikének szélvédőjébe csapódott. Az első két autó azonnal roncsolódova siklott tovább egy darabig a csúszós, alig hófödte úton, míg Ő maga beleütközött az előtte lévől kocsiba. Fejét a kormányba ütötte, s sípoló zaj ütötte meg füleit. Szinte már fülsüketítően hangosan hallotta az egyhangú, szörnyű sípolást. Kínjai közepette arra eszmélt fel, hogy egy öltönyös alak tépi fel a BMW ajtaját, s beszél hozzá. A hideg megcsapta a nő szinte csupasz lábat. Arca abban a pillanatban kipirosodhatott a hidegtól, s tiszta libabőr lett.
– Mi történt? – mindössze csak ennyi tellett a nőtől. Persze látta a rakétát, s tisztában volt vele, hogy egy előre eltervezett támadás lehetett, de vérző homloka és sípoló füle elbizonytalanította.
– Minden rendben van, asszonyom? – fogta meg Sandra vállait a férfi, s kába szemeibe nézett.
A kocsi szerencsére - vagy éppen nem - olyan pózban állt az úton, hogy a Nő láthassa mi folyik ott. Egy limuzin lógott le félig a hídról, s bármelyik pillanatban leeshetett. A hó csak egyre jobban és jobban zuhogott. Hatalmas, fehér pelyhekben, s az orosz egy percig sem várt. Tudta, hogy valaki életveszélyben van. Egy kislány pedig az úton, elegáns kisruhában zokogott a hidegben. Sandra szempillantások alatt, fittyet hányva a férfire kapta ki a kesztyűtartóból fegyverét, majd félrelökve az állapotát tudakoló öltönyöst rohant - igen mesteri módon magassarkúiban - a kislány elé.
