A nyári nap sugarai égetően sütöttek le a zöld fűvel terített tájra. Sandra kék szemeivel a víztároló egyik lábánál, az árnyékban üldögélt, hátát a hideg fémnek vetve. A dombon lentebb volt a tanya ahol élt... Ahol akkori személyisége megkövetelte, hogy éljen.
Az égitest egyre jobban és jobban emelkedett fentebb, s terelte el az árnyékot a nőről, így a kellemes, meleget árasztó sugarak már bőrét nyaldosták. A madarak vidám csiripelése élettel töltötte meg a szabad levegőt, a szinte teljesen kietlen tájat. A domb lábánál a kellemes külsejű ház helyezkedett el, mely egy kis színt vitt a költői tájba. Oldala vörös téglával volt kirakva, teteje a modernitása ellenére egész régiesen hatott. A tornácon egy hintaszék helyezkedett el, melyben most is - mint mindig - Sandra állítólagos nagyapja ücsörgött, s egy pipát tartott szájában. Az idős férfi fején a cowboy kalap teljessé tette a képet... A tanyaház mellett, pontosan jobbra egy hatalmas pajta helyezkedett el, mely közel harminc lovat fogadott magába, ám most a gyönyörű állatok a mezőn legelésztek, szaladgáltak. A pajta falai pirosak voltak, s szinte mint a mesékben, olyan tökéletesen volt kivitelezve.
A fiatalnak tűnő Sandra McCullighan egy filozófiával foglalkozó kötetet olvasott, mely az akkori tanulmányaihoz járult hozzá vehemensen, melyeket az egyetemen végzett. Igen. Ő volt az, aki egy kisvárosi gimnáziumból kikerült, s hatalmas egyetemen tanul. Már a harmadik évét járta ki, de álmában sem gondolta volna, hogy ilyen szinten fog remekelni. Igaz, filozófusból is annyi van, mint bölcsészből - hacsaknem több -, de Ő mindenki véleményére fittyet hányt, s ment a saját maga útján. Mert ilyen volt. Megannyi más élet után, megannyi agymosás után... Most is ugyanaz az akaratos nő volt, mint annak idején, a Vörös Szobában. Hiányzott neki Natasha Romanova, s tudta, valahol benne volt, hogy valaha még találkozni fognak. Nem érdekelte mi lesz, vagy mi fog történni, de a nő fiatalos külseje, mindig ápolt vörös haja és jelleme tisztán, elevenen élt emlékezetében. Csupán nevére nem emlékezett...
Ám a nő gondolatai gyorsan elterelődtek. Egyre inkább azon a férfin gondolkodott, akivel a múltkor találkozott. Fiatalos volt, s sármos. Volt egy olyan érzése, hogy valamikor már találkozott vele. Ő volt Howard Stark. Oldalán igaz egy nővel sétálgatott, akinek igencsak kikerekedett a hasa a terhességtől, Howard mégis Őt bámulta. Valahonnan pedig az ismeretség szikrája és a jóbarátiasság tükröződött arcukról, mikor tekintetük találkozott.
Gondolataiból persze csak egy dolog ébresztette fel. Egy fegyver hangja. Kezében könyv helyett egy pisztoly helyezkedett el, s tanyasias öltözete helyett egy testéhez simuló, fekete öltözet volt rajta, egy bőr kabáttal ékesítve azt. A tornácon eddig békésen üldögélő őszes, cowboy kalapos férfi felkiáltott, s már messziről is láthatta a nő, hogy piros folyadék teríti el az említett férfi mellkasát. Ám a hideg csövet csak ekkor érezte meg feje mellett... Majd egy hatalmas ütést érzett, s minden elsötétült körülötte...
***
A fekete selyem lágyan hullott a nő kecses vonalaira. Mikor a ruha cipzárját felhúzta, a fekete anyag tökéletesen kiemelte karcsú alakját. Belelépett magassarkúiba, majd még egy hajtű betűzése után a tükör elé állt, s végigmérte magát.
Az anyag a derekáig szűk volt, majd onnan lefelé teljesen lenge. A ruha alja vörös színűen tündökölt, mely egészen a földig színátmenetben változott. Vállait egy szintén fekete stóla takarta, így megvédve őt majd a kinti hidegtől. Haja laza kontyba fogva ékesedett, pár díszesebb hajtűvel díszítve. Mikor megelégelte tükörképe nézegetését, magához szólította fekete borítéktáskáját. Amint kifelé indult egyenesen Tony-ba ütközött, aki szinte tátott szájjal mérte végig az alatt a pár másodperc alatt már sokadszorra.
