– Sandra, mégis mit keresel itt? – kérdezte a férfi, miután már a ház melegében voltak. Éppen az egyik szekrényből vett ki egy üveg vodkát, mire Sandra szemei elkerekedtek.
– Egyszerűen csak... Szükségem van a bátyámra. Ennyi az egész. Nem mellesleg, te a whisky-t szereted, nem? – vonta fel szemöldökét kérdően, s a férfi arcát fürkészte.
– Nem vagyok a bátyád, tudod jól. És csak azért vettem ezt elő, mert orosz vagy.
– Ne csináld ezt. Nem érdekel, hogy mit mondtak, hogy mi vagy ki is vagyok. Nem érdekel, hogy egy élő fegyvernek neveltek! Igen, képes vagyok bármire, amire Natasha Romanova is, mert együtt neveltek minket. Ő mindent tud rólam. Azt is, hogy te a szívemhez nőttél, s még akkor sem fogok rád csak egy személy ként tekinteni, ha fegyvert ragadnak is rám. Neked köszönhetem, hogy emlékszem szinte mindenre. Ha Steve nem dob fejbe azzal a kibaszott pajzzsal, akkor most még mindig ugyanaz a gyenge ember lennék, mint anno... Szeretlek Eric, a bátyám vagy. Akárki akármit mond.
A férfi csak letaglózva állt ott. Szinte teljesen megsemmisült. Nem gondolta volna, hogy ennyit jelent Sandrának. Persze Ő sosem tudta volna bevallani mennyit is jelent számára Sandra, de ez már csak részlet és elv kérdése. Sosem adta volna oda senkinek a testvérét, s örült neki, hogy maga mellett, a magáé ként tudhatja a nőt. Pár pillanat múlva csak csöndesen leült mellé, s szorosan megölelte. Igaz Eric Lehnserr nem ilyen érzelgős, de a család a mindene.
– Te másnapos vagy? – tolta el magától az oroszt, miután megérezte az enyhe whisky illatát haján.
– Aznapos inkább. De amit mondtam, azt komolyan is gondolom. – fúrta tekintetét a Lehnserr férfiéba, mosolyogva.
***
Sandra Lehnserr Ivanova hatalmas léptekkel haladt végig a S.H.I.E.L.D és Bosszúállók főhadiszállásán egyenesen Nick Fury irodájába. Amint belépett, levágta magát a hatalmas bőr kanapéra, mint aki otthon érzi magát.
– Sandra. Feladatod volna. – szólalt meg mély, határozott hangján a sötét bőrű.
–Mily meglepő... – forgatta szemeit – Hallgatlak, Nick.
– Nos, mint tudod vannak más szervezetek is, akik nem szívlelik a S.H.I.E.L.D.-et. A Michael Holloway is egyike volna ezeknek. Van néhány dolog nála, amit meg kellene mentened...
– Beépülni, majd ellopni? -m– sóhajtott nagyot. Holloway neve, mintha ismerősen csengett volna számára.
– Pontosan. Az új titkárnője ként mész be oda. A gépén lesznek a fájlok. Tökéletes védelmi rendszere van, de minden eszközéhez lesz hozzáférésed. Stark is ott lesz, majd ő eltereli a figyelmet. – mondta amolyan rideg stílusban, majd tovább fürkészett pár iratot.
– Egyedül dolgozok. Mint mindig.
– A Bosszúállók tagja vagy... Csapatjátékos, Sandra. Ha ezt nem csinálod végig csapatban, mást sem fogsz tudni. – nézett a nő ellenszenves szemeibe.
Pár percig csak puffogott, de egy idő után ezt megunta. Bosszantotta, hogy Furynak még felette is ekkora lelki hatalma van. Nagyon is bosszantotta, s nem akarta elhinni, hogy tényleg megteszi ezt az egészet. Ellenszenvesen sóhajtott egyet, majd felkapta az asztalon heverő pendrive-ot és szélsebesen kiviharzott az irodából, maga mögött hangosan becsapva az ajtót. Mind ezek után a cél a Stark torony volt. Teljes sebességgel.
***
Sandra merő egyszerűséggel támaszkodott az erkély üveg korlàtjának, s fűrkészte a tökéletes csillagokat. Ez volt a mániája. Régen nagyon sokszor kiszöktek a házból a tilalom ellenére Ericcel, csak azért, hogy a csillagokat nézhessék. Hiányzott neki a friss zöld gyep és a tücskök ciripelése, de úgy érezte ez is tökéletes. A szmogtól teli levegőt magába szívta, s pár pillanatra becsukta szemeit. Pár perc múlva halk léptekre lett figyelmes, s mikor hátrapillantott, Tonyt pillantotta meg egy doboz fánkkal a kezében.
– Stark... Komolyan muszáj most ezt? Fáradt vagyok és... Egyszerűen csak hiányzik a nyugalom. – nézett a férfira nyúzott arcára grimaszt vágva.
– Egy hosszú nap után a társaság a legjobb. Fánkot? – nyomta a nő orra alá egy tenyérbemászó vigyorral fején.
Sandra kelletlenül kivett egy lyukas közepűt, majd a kalóriabombát két falatban eltűntette kezéből. Hosszú, nagyon-nagyon hosszú percekig csak csendben álltak ott. A csillagokat bámulták... A tökéletes pillanatot csak Tony hangos csámcsogása akadályozta meg. Mikor végre elpusztította az összes fánkot, Sandra felé fordult.
– Készen állsz a holnapra? Hosszú egy nap lesz. Talán nem is csak egy napig fogunk ezen dolgozni... – gondolt bele amolyan sejtelmes arckifejezéssel, de szórakozottsága mg így is látszott kissé őrült vigyorán.
– Te tényleg ennyire túlbuzgó lennél, vagy csak nagyon hasonlítasz az apádra? – gondolkodott a nő hangosan.
– Az apámra? – döbbent le Stark. Nem is tudta, hogy ez a nő ismerte az apját...
Ekkor tudatosult Anthony Starkban egy igen fontos dolog. Rájött, hogy nem is ismeri Sandra múltját, mégis ha a közelében van, szíve hevesen kalimpál, alig jut szavakhoz, s idiótán viselkedik. Még a szokottnál is idiótábban. Nem azért kedveli a nőt, mert olyan múltja van, amilyen, hanem azért, mert egy csodálatos személyiség. Igaz cseppet robbanékony, s nem is az az igazi álom nő, de igazán megkedvelhető. Tony Stark pedig úgy szerette Sandrát, ahogy volt. És úgy fogja szeretni, ahogyan ő él.
– Nem, nem vagyok felkészülve arra, hogy a te poénjaidat hallgassam egész nap. Egyszerűen irtózok a holnapi utazással veled, főleg, hogy te fogsz vezetni... Nyolc óra egy kocsiban... Kész rémálom lesz. – mondta fintorogva, s teljesen kiakadva.
– Azért annyira mégsem... Tudod mit kellene csinálnunk? Randizni! – mondta a férfi teljesen izgatottan, buzgón.
– Most, hogy így mondod... – kezdett el úgy csinálni, mintha tényleg érdekelné - Nem!
***
Négy vagy öt óra. Talán a kettő között valamennyi... Ennyi ideje utazhattak, mikor Sandrát mély álmából éles fájdalom ébresztette fel. Feje zúgott, orra vérzett, s az arrébb sodródott kocsiban ketten ültek... Stark nem nézett ki valami jól, s szinte félholtan ült ott mellette. Mikor fáradt, csíkká összeszűkült szemeit Sandrára emelte, a nő kissé megijedt, hogy komoly baja lehet a férfinek.
– Hívj egy páncélt, most! – parancsolt rá a férfira, s amint egymás szemeibe néztek mintha csendben tudtak volna kommunikálni. Olyan összhang alakult ki kettejük között, mint még soha.
Anthony Stark eldöntötte. Lehet most látja Őt utoljára, így meg kell tennie. A hirtelen ötlet erejével tette egyik kezét a nő tarkójára, majd egy csókot lehelt annak ajkaira. Abban a csókban minden benne volt, s talán a legváratlanabb az volt, hogy Sandra lecsukta a szemeit, s ugyanolyan szenvedéllyel visszacsókolt. Egyikük sem várta volna ezeket az éerzéseket a másiktól, de most mégis megtörtént... Semmi hazugság nem volt ebben az egészben. Őszinte, valódi érzések kerültek terítékre, melyek talán mindkettejüknek hihetetlennek bizonyultak volna.
A pillanatot már csak egy páncél érkezése szakította meg és pár golyó, amely az autó vázát érte. Stark valahogy kimászott a járműből, s egy lövéssel megúszva próbálta menteni Sandrát. Sandra Lehnserr a vezető ülésbe átmászva indult el vagy kétszázzal az autópályán. Sajnálatára volt még egy olyan elvetemült vadállat, aki ugyanebben a sebességben követni kezdte, s egy autós üldözés vette kezdetét...
Már réges-rég lehajthattak az autópályáról, mikor Sandra az út, vagy inkább híd korlátjának túloldalán meglátta az alattuk elterülő vizet... Nem tudott mit tenni. Egyszerűen le kellett ráznia üldözőjét, bármi áron. Tonyra, Natashára és a többiekre gondolt. Arra a csókra, ami még ez előtt történt... Az érzéseire, kalimpáló szívére.... Majd hirtelen elrántotta a kormányt, s egyesen a korlátot átszakítva zuhant a vízbe, kocsistól, mindenestől együtt...
