Öngyilkossági kísérletek

3. rész

Itt ülök az erkélyemen, köntösben, egy bögre kávét szorongatva, és nézem a reggeli tájat. Millió autó suhan el a házunk előtt, gyerekek sietnek az iskolába, szerelmesek suttognak egymás fülébe piszkos gondolatokat. Elképzelem magunkat. Hogy mi is ilyenek lehetnénk. Kézen fogva sétálhatnánk minden egyes reggel, elszívhatnánk a séta közben egy-egy szál cigarettát. Megbeszélhetnénk a problémáinkat, gondolatainkat. Na igen. Ez az ami sosem fog megtörténni.

Szeretek az erdőben sétálni. Olyan békés, és csendes. Most is ott vagyok. És megint gondolkozok. Mit tettem? Az egyik pillanatban még beszélgettünk, nevettünk. Most meg. Semmi. Mintha köztünk nem történt volna semmi. Elkerülsz, már köszönni sem köszönsz. Mintha sosem ismertük volna egymást. Mintha soha nem beszéltünk volna még éjszaka is. Miért teszed ezt? Nem vagyok elég jó? Tudom. Tisztában vagyok vele. De ha beengednél az életebe, talán jobban megismerhetnél. Megismernéd milyen vagyok belülről. De lehet te ezt nem is akarod. Elértem a kedvenc helyemre. Leültem egy öreg kidőlt fára és rágyújtottam. Néztem ahogy a cigi vége izzani kezd, ahogy a papír elég a végén. Hallgattam a fák susogását, a madarak énekét, és az állatok motoszkálását. Bárcsak te is láthatnád ezt. Ezt a gyönyörű tájat. De téged ez úgysem érdekelne. Amúgy is. Miért jönnél el velem? Nem is kedvelsz! Nem szeretsz! 

- Nem szeretsz! - mondom ki hangosan és üveges tekintettel magam elé nézek. A cigarettából már csak egy kevés maradt így elnyomom, és beledobom egy kisebb pocsolyába.

Az utcán nincs senki. A levegő keveredik a benzin szaggal. Lassan hazaérek. Muszáj hazamennem mert már 22:00 van, és nincs más hely ahová mehetnék. Minden rohadt nap gyomorgörccsel megyek haza és ebből már elegem van! Belépek a lépcsőházba és elfog az az ismerős szag. Az a kesernyés, áporodott levegő ami már évek óta bent rekedhetett az öreg panelban, ismét szétáramlik a testemben. Fölmegyek a másodikra és megállok az ajtó előtt. Felsóhajtok és belépek. Anyámmal találom szemben magamat. Idegesnek tűnt. Határozott léptekkel felém közeledik majd miután ideért hozzám felpofozott.

- Te meg hol francba voltál már megint! - üvölti. - Minek kell neked mindig felidegesítened? Elegem van belőled! Takarodjál innen! 

- Neked van eleged belőlem? Nem én piálok be minden este! És nem én baszok mindent a fejedhez! Tudod mit el is megyek! - mondom majd kiviharzok a házból. Anyám üvöltözve jön utánam.

- Mi van, most már ki mered nyitni a szád? Ugyan olyan vagy mint az apád! Idegesítő, kis faszkalap! - kiabálja a lépcsőház ajtóból, és az utcán mindenki minket néz.

- Inkább vagyok ő mint te! Legalább nem vagyok iszákos, hisztis kurva! - kiabálom, majd bemutatok neki és elindulok a városba. Anyám felüvölt majd utánam hajítja a vodkás üveget, ami apró szilánkokra törik a betonon. Nem foglalkozok vele. Hallom amint becsapódik az ajtó és tudom, hogy visszament. 

Leülök egy padra, az arcomat a tenyerembe temetem. Fogalmam sincs hova menjek, mit csináljak. Senkim sincs akihez mehetnék. Hirtelen megállt előttem valaki. Felnéztem és megláttam őt. Barna szemeivel engem fürkészett. 

- Jól vagy? - kérdi tőlem mély hangon. Nagyot nyelek.

- I... Igen. - nézek a szemeibe és szemeim megtelnek könnyel.

- Hazudsz! - mondja. - Látom, hogy nem vagy jól. És ha akaratlanul is de hallottam mindent. - dönti kicsit oldalra a fejét. Nem bírom tovább. Kiszakad belőlem a sírás és nem bírom abba hagyni. Finoman felhúz a padról és átölel. Mélyen beszívom illatát.

- Összekönnyezlek. - suttogom, a pulcsijába.

- Nem számít. - dörmögi a hajamba, és én még jobban sírni kezdek. Nem tudom mióta vágytam már erre az ölelésre, de megérte. Lassan eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Letörlte az arcomról a könnyeimet. - Nézd, - kezdi. - Feljöhetsz ma hozzám... Aludni. - mondta, mire elképedve néztem rá.

- Komolyan mondod? - néztem a szemébe mire aprót bólint. - Kö... Köszönöm! - mondtam megilletődve.

- Na, gyere. - biccentett a fejével és elindultunk. Egész úton kérdések kavarogtak a fejembe. Miért ilyen rendes most velem, mikor már hónapok óta nem beszéltünk? Nem tudok rajta kiigazodni. 

Beléptünk a lakásába. A szülei meghaltak 3 éve így egyedül lakik. Nem nagy lakás, de pont elegendő. 2 szoba egy kis fürdő, egy konyha, és egy erkély. Hasonló mint a miénk. Bevezetett egy szobába.

- Itt fogsz aludni. Remélem megfelel. - mosolygott rám mire bólintottam. 

- Igen, és még egyszer köszönöm. - néztem rá, mire kifele indult.

- Nincs mit! - mondta és becsukta maga után az ajtót. Kiterültem az ágyon és gondolkoztam. Hova megyek holnap? Hol fogok lakni? Mi lesz velem? Ilyen, és ehhez hasonló dolgokon gondolkoztam és közben elnyomott az álom.