Öngyilkossági kísérletek

9. rész

Minden fehér. Rajtam is egy fehér egybe ruha volt. Hol vagyok? Ez a túlvilág? Egy fehér pad volt a távolban ahol egy szintén fehér ruhába öltözött alak ült. Közelebb sétáltam hozzá majd megálltam a pad mögött. Az illető megfordult, nekem pedig könny gyűlt a szemembe.

- Apa? – nyögtem ki nagy nehezen, mire elmosolyodott és lassan bólintott.

- Szia tündérkém! – hangja mély, kicsit rekedtesen hatott, én meg átugrottam a padon és szorosan magamhoz öleltem.

- Annyira hiányoztál. – motyogtam a vállába majd elengedtem, hogy a szemébe tudjak nézni. – Már meghaltam? – néztem rá.

- Ezt nem én döntöm el. Ez a kérdés csak rajtad áll. De az a fiú, aki melletted van, nagyon szeret téged. Bármit megtenne érted, jó ember. Ha pedig nem szeretnél már élni, azt is megértem. Viszont ha nem is magad miatt, de miatta érdemes életben maradnod. Nem dobhatod még el az életet, alig láttál belőle valamit.

- Én épp eleget láttam belőle, és ha az élet ennyire gyomorforgató és igazságtalan, köszönöm inkább nem mennék vissza. – vágtam a szavába, de ő csak mosolygott rám. Folytattam. – Erre vártam már mióta. Ezt próbáltam elérni amióta csak itt hagytál minket. Hogy meghaljak. – néztem mélyen a szemeibe.

- Tudom kicsim, tudom, de ennek így kellett történnie. Hogy meghaljak. Megértem. Anyád megváltozott, de ezzel a fiúval újra kezdhetnéd. Mindent újra kezdhetnél. Viszont én nem dönthetek helyetted. – simította meg a karomat. Elgondolkoztam azon, amit mondott. Nem hittem volna, hogy egyszer ő fog segíteni nekem. Befogadni. Hogy segít, túllepni egy szörnyű időszakomon. Hogy akkor is mellettem állt, amikor mindenki más hátat fordított nekem. Vissza kell mennem. Vissza kell jutnom hozzá. Nem tehetem meg ezt se vele sem pedig magammal.

- Élni akarok. – suttogtam magam elé, majd felpattantam a padról. – Vissza kell mennem hozzá. – néztem az apámra és ő pedig büszkén bólintott.

- Tudtam, hogy így fogsz dönteni. – ölelt magához. – Most pedig menj. Hiányozni fogsz tündérkém. – puszilt bele a hajamba. Elkezdtem futni, úgy ahogy csak a lábam bírta. Egyre világosabb lett minden majd végül csak a vakító, éles fehérséget láttam.

Hirtelen kipattantak a szemeim és a tüdőmbe klórszaggal keveredett oxigén áradt be. Körülnéztem és egy fehér, zsúfolt kórházi szobában találtam magam. Mellettem egy barna hajú, nyugodt arcú fiú feküdt. Az én fiúm. Homlokát kicsit összeráncolta mintha még álmában is csak gondjai lennének, homlokába egy-pár kósza tincs hullott. Odanyúltam és kisöpörtem a szabad kezemmel (mert a másik kezemet ő szorongatta) a szeméből, majd végigsimítottam az arcán. Kicsit megmoccant majd szépen lassan kezdte kinyitni a szemét. Mikor meglátott azonnal kipattantak a szemei és rögtön a két keze közé vette az arcomat.

- Jézusom, tényleg ébren vagy? Ugye nem képzelődök? Annyira aggódtam, te nem is tudod elkép... - kezdte a nagy monológját, de én egy szenvedélyes csókkal félbeszakítottam. Meglepte tettem, de hamar kapcsolt és nyelve vad táncot járt az enyémmel.

- Azt hiszem szólnom, kéne egy orvosnak. – suttogta a számra, mire halványan elmosolyodtam és bólintottam.

- Rendben. Ugye tudod, hogy nem hagylak itt. Soha. – néztem mélyen a szemébe, majd féloldalas mosolyra húzta a száját és kaptam a számra egy puszit, majd felállt és kisétált a szobából. Nem sokkal később egy szőke hajú, alacsony termetű, pirospozsgás arcú fiatal nő lépett be, szorosan mögötte pedig Tyler sietett.

- Jó napot Miss Waterson! Hogy érzi magát? – lépett az ágyam mellé, majd kihúzta belőlem az infúziót.

- Köszönöm, egész jól vagyok. – mosolyodtam rá halványan, amit viszonzott is.