Öngyilkossági kísérletek

10. rész

Újból kint ülök a megszokott helyemnél. A szellő lágyan simogatta bőrömet, a madarak vidáman énekeltek, a keserűen hajladozó fákon, a víz pedig halkan ringatózott.

- Nem kell egyedül végig csinálnod. – mondtam Neki, mivel hallottam, ahogyan mögém ért. Megfordultam és elmerültem mogyoróbarna szeme világában.

- Nem engedem, hogy belekeveredj ebbe az egészbe. Én okoztam magamnak a bajt. – suttogta maga elé és leült mellém a korhadt fára, ami már évek óta a földön hevert.

- Segítek neked! Szerzek állást és vissza tudod majd adni annak az embernek és...

- Nem akarom, hogy bajod essen. Még egyszer nem bírnám ki. – fojtotta belém a szót, majd hosszú ujjait enyémekre kulcsolta. Annyira különböztünk egymástól mégis sok dologban hasonlítottunk. Az Ő bőre kreol színű volt, míg az enyém szinte már fehér. Szemeiben még égett a tűz, az élni akarás, az enyémből már réges-régen kihunyt. Ő olyan, mint egy farkasbőrbe bújt bárány, kívül erősnek és keménynek mutatja magát, viszont belül, mint az arany. Ragyog a törődéstől és a kedvességtől. És én? Romlott vagyok. Semmirekellő, és makacs.

- Nem lesz bajom. Ígérem. – néztem mélyen a szemébe. Sóhajtott egyet megrázta a fejét majd megszorította gyenge kezemet.

- Rendben. Ahogy akarod.

***

3 hét telt el, azóta a nap óta, hogy kijelentettem segítek Tylernek. Elkezdtem egy kávézóban dolgozni, melyet egy idős néni vezetett. Arcát kisebb ráncok borították, amiket a hosszú élete során szerzett, szürke szemeiből vadul hömpölygő folyóként áradt a kedvesség, a megértés. Melodynak hívják a nénit, aki már az első pillanattól kezdve olyan mintha a nagymamám lenne. Ahányszor elmegy mellettem, megsimogatja a vállamat, bíztató szavakat csiripel a fülembe. Tylerrel egész sok pénzt összeszedtünk már, mindenben próbálok neki segíteni, viszont én még mindig darabokban vagyok belülről. Nem akarom kimutatni neki, mert tudom, hogy aggódna miattam. Most már kevesebbszer nyúlok a nyugalmat nyújtó pengéhez. Egyszer észrevette, újabb sebeimet, mikor ismét felriadtam éjjel. Nem szólt semmit. Nem is tudott volna mit mondani. Neki is nehéz az, ha engem így lát; tudom. De azt is megérti, amiért csinálom, nehéz, mindennél nehezebb nekem. De mindig eszembe jut az apám. Amit mondott.

Ezzel a fiúval újra kezdhetnéd. Mindent újra kezdhetnél.

Mindent újra kezdhetnél.

Csak ez az egy mondat jár a fejemben. Tyler az utóbbi pár napban gondterhelt volt és komor. Nem zavartam, hiszen tudom milyen érzés ez. Bár nem szóltam hozzá mégis érzékeltettem vele, hogy én itt vagyok és rám számíthat.

17:03 van. Hazafele sétáltam az úton. A szél dühösen kapott bele a hajamba, az emberek fedett helyre siettek. Beléptem a tömbbe ahol lakunk és elindultam felfele a lépcsőn. Megtorpantam az ajtó előtt. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Valami nincs rendben. Remegő kézzel belehelyeztem a kulcsot a zárba, majd lassan elfordítottam. Az ajtó nyikorogva kitárult. Beléptem, ledobtam a cipőmet és bementem a nappaliba.

- Tyler? – néztem körül a kis helyégben de nem találtam ott senkit. Benéztem a konyhába, de ott sem találtam. Bekopogtam az ajtaján.

- Tyler, itt vagy? – a hangom remegett, alig ismertem meg a saját hangomat. Amint kitárult az ajtó és szemem elé tárult a szoba, ezernyi könny lepte el a szememet. A szekrény tárva nyitva, üresen kongott a ruhák hiányától, az asztal fiókjai a földön hevertek szintén üresen. Az asztalról az az egy kép hiányzott. Amin ő és egy kislány volt. Lerogytam a földre, lábaim feladták a szolgálatot, és csak zokogtam. Elment. Itt hagyott. A könnyeimtől homályosan láttam. Minden erőmet összeszedve az asztalnak támaszkodva felálltam, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Szédülten, de így is megtaláltam régi barátomat. A karomhoz illesztettek és már egy újabb vágás díszelgett az alkaromon. Az első csík után következett a második, a harmadik, és ez addig folytatódott, amíg az egész alkaromból csak egy véres zuhatag nem keletkezett. Leültem a földre és csak bámultam, ahogy a skarlát vörös patak végigfolyt a kezemen.
Miért hagytál itt? Miért hagytál cserben mikor tudtad, hogy milyen vagyok? Mikor tudtad, hogy mennyi mindenki átvert, és megbántott. Azt mondtad vigyázol rám. Azt mondtad kellek neked. De már tudom, hogy ez mind hazugság volt. De egy percre elhittem, hogy így van. Mert ha szeretsz valakit, még a tündérmese is valóságnak tűnik.