Öngyilkossági kísérletek

12. rész

           

Reggel, Tyler karjai között ébredtem. Lábunk összegabalyodva fonódott egymásba, jobb kezét a derekamon pihentette, míg a másik karját a feje alá tette. Az arcát figyeltem egy darabig majd fel akartam kelni, mire ő szorosabban húzott magához.

- Hova mész? – motyogta reszelős hangon, nekem pedig akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra.

- Levegőzni, gondoltam. – pillantottam újból nyugodt arcára. Még mindig csukva voltak a szemei, viszont lassan elkezdte kinyitni őket.

- Még ne menj el. Kérlek. – dörmögte, és ha lehet még jobban magához húzott. Arcomat teljesen elöntötte a pír, amint egy lágy csókot adott a homlokomra, majd arcát a hajamba temette. Halkan kezdett szuszogni, először egyenetlenül, úgy ahogy a szíve dübörgött a mellkasába, majd szépen lassan átváltott egyenletessé amint elnyomta újból az álom.
Belegondoltam, mennyire szüksége van valakire. Egy emberre, aki ott van mellette és támogatja, akire támaszkodhat, ha valami baj van az életében. Akinek elmondhatja a problémáját, és nem kell magába fojtania. Lassan felnéztem az arcára. Csak figyeltem. Észrevettem egy kis heget az arcán, pont a bal szeme alatt az arccsontján. Aprócska volt, talán messziről nem is látszott, viszont aki figyelt észrevehette. Adtam egy apró csókot az arcára, majd óvatosan kikúsztam alóla. Felvettem egy egyszerű szürke pólót, egy fekete melegítőnadrággal, majd magamra kaptam Tyler tegnapi fekete kapucnis pulcsiját. Amint a ruhadarab a testemre simult, azonnal átjárt férfias, mentás illata. Mélyet szippantottam a bódító, láthatatlan illatködből. Zsebre vágtam a cigis dobozomat, majd fogtam Fahéjat és elindultam a még sötét utcán.

Egy idő után egy csendes, szinte elhagyatott parkba értünk. Nem hiszem, hogy sokan tudták, de ha letér az ember a murvás útról, a bokrok között, egy gyönyörű tisztás terül el. A rét közepén egy régi pavilon áll, a festék itt-ott lomhán lepereg a betonról, az épület körül pedig hatalmas fenyők magasodnak. Ahogy megláttam a kis ütött-kopott padot a pavilonban, törökülésben leheveredtem rá, majd a dobozból kivettem egy szálat és rágyújtottam. Néztem, ahogy felizzik a vége, és a papír lassan felpöndörödik, majd szürke hamut hagy maga után. A kis állat körbe-körbe rohangált a fák között. Boldog volt. Legalább ő boldog. Annyi minden kavarodott a fejemben; annyi kérdés, annyi megválaszolatlan kérdés.

Hol volt ennyi ideig?

Miért ment el? Mi volt ennyire életbevágóan fontos?

Miért hagyott újból magamra?

Miért nem, nyílik meg nekem?

Vajon fontos vagyok egyáltalán neki?

Mi történhetett a szüleivel?

Az én anyámmal vajon mi történt?

Hova tűnt az a kedves, melegszívű, gondoskodó anya, aki régen volt?

Aki, amikor észrevette, hogy a lánya valamiért szomorú, rögtön megvigasztalta és próbálta jobb kedvre deríteni.

Miért nem tudok normális lány lenni?

Utálom magam. Azt, akivé váltam, és aki voltam. Bárcsak mindennek vége lenne, és végre apával lehetnék ott fönt. Bárcsak elmúlna minden fájdalom és szenvedés, minden önutálat és gonoszság. Nem bírom tovább. Az összes levegő hirtelen kifutott a tüdőmből, szemem megtelt könnyekkel. Kétségbeesetten kutakodtam a zsebemben valami éles után, és a kezembe akadt a lakáskulcsom. Nem a legélesebb és a leghigiénikusabb, de másra nem tudtam gondolni. Addig húztam végig az alkaromon a tárgyat, amíg egy kisebb vércsepp ki nem buggyant a bőröm alól. Megkönnyebbülés töltött el, és úgy éreztem egy kis darab sötétség a vérembe keveredve távozott a lelkemből. Nekidöntöttem a fejemet a hideg betonnak és hagytam, hogy normalizálódjon a légzésem. Körülbelül 5 perc eltelte után, felálltam a padról, fogtam Fahéjat és vissza indultam a házba. A közös házunkba.