After midnight ~befejezett

Chapter 3.

Felnézek a nagy órára. Fél kilencet mutat. A legnagyobb emberáradaton már túl vagyunk, a zene felhangosult, a pincérek gyorsabban rohangálnak tálcát egyensúlyozva kezükön. Még néhány pár csak most érkezik, de a nagyterem már-már zsúfolt. A fogasok, amikre a ruhákat akasztottuk telis tele vannak, nem lehet ellátni a szoba egyik végéből a másikba. Nem nagy melót mégeztünk, de kifáradtunk mindannyian. Talán kicsit oldódott is a hangulat, de továbbra sem váltunk világi haveroká a "munkatársaimmal". 

-Önthetek neked is?-kérdezi Sid. Mosolyogva bólintok, s elfogadom tőle a felkínált italt. Lassan kezdünk kifogyni az üdítőkből, a fiúk pedig már rég megették a süteményeket. Úgy látom találtak közös témát; azt hiszem a suli csajairól beszélgetnek. Jellemző. Nem ismerem Sidet és Carlost, de azt tudom, hogy Tylernek van barátnője. Nem csodálkozok, bár erről a kapcsolatról mindenki úgy vélte, hogy hosszútávú lesz. 

-Szióka Shay!-riszál oda hozzám Amber és leül a mellettem lévő székre.

-Shannon.-javítom ki és belekortyolok az italomba. 

-Az mindegy.-legyint egyet kezével így rálátásom nyílik gondosan kipingált műkörmeire. Élénk rózaszínak óriás karmai. Sosem értettem, hogyan lehet ezekkel élni. A poharat sem tudnám ezekkel tartani, nemhogy vécézni. Furcsa ilyenre gondolni, de mégis, hogyan lehet ezekkel a körmökkel a vécépapírt tartani?

Jesszus, mik jutnak eszembe. 

-Miújság veled?-Nyílvánvalóan nagyon unatkozhat Amber, ha arra az elvetemült dologhoz folyamodik, hogy megpróbál velem beszélgetni. Felhúzott szemöldökkel és kínosan mosolyogva ránézek.-Najó, nem nagyon érdekel, hogy hogy vagy, ha szeretnéd elmondani meghallgatlak, de ne várj többet.

-Amber, az érzés kölcsönös, engem sem érdekelsz, úgyhogy megtudhatnám, hogy mi a fenéért beszélsz hozzám?-kérdezem a lánytól higgadt hangnemben. Amber sóhajt egyet, majd belekezd:

-Te ismered Tylert, ugye?-szemei szúrósan pásztázzák arcomat, de nem török meg.

-Miért?-Nem válaszolok konkrétan a kérdésére, mert nem tudom mit mondhatnék. 

-Hogyan szerezhetem meg?-tér végre a lényegre Amber.

-Jesszus!-suttogom magamnak.-Nézd, ha nem lennének egyértelműek Tyler jelei, akkor közlöm veled én is a szomorú hírt. Nem kellesz neki. Igaz, hogy csajfaló, de nem ilyen könnyű zsákmányokra bukik.

-Ja, te már csak tudod.-vágja hozzám a szavakat szemrehányóan. 

-Mi van?

-Ha azt hiszed, hogy bárkivel el tudod hitetni, hogy nem vagy belezúgva az én Tytyomba, akkor azt nagyon rosszul gondolod.-csap az asztalra, majd áll fel Amber. 

Ez kész! Miért gondolja, hogy szerelmes vagyok az "ő Tyty"-jába?! Amber továbbra is szúrósan néz le rám, kezetit a csípőjén tartja. 

-Elnézést!-hallok egy női hangot a pult felől. 

-Bocsi Amber, mennem kell.-állok fel én is, s otthagyom egymagában idegeskedni a lányt. Odaadom a nőnek a kabátját, aki úgy érzi, meg kell osztania velem, miért kell neki kimennie.

-Szóval a nagybáttyám feleségének az öccsének a lánya ide jár, azért vagyunk itt ebben a bálban, és szeretnénk megköszönni a rendezvényszervezőnek, hogy mi is eljöhettünk, attól függetlenül, hogy ilyen távoli rokonok vagyunk és csak a diákok szülei és közeli rokonjaik jöhetnének, de kinthagytam az ajándék pezsgőt a kocsiban, úgyhogy ki kell érte szaladnom. Már április van, de azért elég hűvös van odakinn.-nevet fel. Odatolom elé a szőrmekabátját, megköszöni a hölgy, s elriszál hosszú bársonyruhájában.

-Látom haverkodsz.-ijedtemben megtorpanok egy pillanatra, hiszen nem hallottam, hogy bárki is mögém lopódzott volna, de miután felismerem a hangot lenyugszok.

-Muszáj nekünk beszélgetni?-sóhajtok fel, majd felülök a magas pultra. Nem lehetne, de így magasabb vagyok Tylernél, ami felsőbbrendűség érzetet kelt bennem. És arra most szükségem van.

-Inkább beszélgetnél Amberrel?-teszi fel, az azt hiszem számára költői kérdést, miközben ő is felül a pult másik végére. Felhúzom, majd karommal átölelem mindkét lábamat, s államat térdemre rakom. Nagy szemekkel nézek Tylerre, várom, hogy folytassa mondandóját, de csak nem szól. Kezeim közé veszek pár tincset a hajamból és azzal kezdek el játszani. Magamon érzem Tyler tekintetét. Felnézek és látom, hogy érzékeim nem csaptak be. A velem szemben ülő fiú még csak meg sem próbálja elkapni rólam a tekintetét. Aprót húzok a szemöldökömön, mire Tyler elmosolyodik. Egy picit. Leveszem róla szemeimet és inkább karkötőimmel kezdek el babrálni, de az érzés, miszerint valaki folyamatosan figyel, csak nem múlik. Ismét felnézek. Tyler még mindig engem figyel. 

-Mi van?-Mostmár rendesen felhúzom a szemöldököm és lesúlytó hansúllyal teszem fel a fiúnak a kérdést. Tyler hangosan felnevet, ami látni engedi fehér fogait. Egy kis kuszaság van köztük, de pont annyi, hogy ne legyen csúnya, hanem-azok számára, akik odavannak érte- még vonzó is lehet.

-Nincs arc-izom-lázad?-nevet tovább Tyler.-Az elmúlt-felnéz az órára-háromnegyed órában többet grimaszoltál már mint én valaha. Sőt, mint Amber én én együtt véve valaha. Pedig tudjuk, hogy ha Ambernek nem tetszik valami, akkor grimaszol. És sokszor nem tetszik neki valami.-Tyler a háttal ülő Amber felé fordul és kinyújtja a nyelvét. Gyerekes. 

-Szóval, miért útálsz te engem ennyire?-kérdezi ezúttal komolyan Tyler. 

-Mi? Nem utállak. Vagyis...-habozok.-Nem utállak, csak egyszerűen...-a karkötöm babrálásnak meglett az eredménye. Az apró gyöngyök szanaszét gurulnak, le a földre, mindenfele. Lepattanok a pultról és elkezdem összekapkodni a mini kék golyókat. Tyler is leugrik, leguggol mellém és ő is elkezdni gyűjtögetni a gyöngyöket.

-Ne, hagyd. Mindegy.-legyintek egyet, mivel látom, hogy csak pár szem maradt meg, a többi begurult kis rekeszekbe, ahonnan már soha nem szedi ki senki. Leülök a földre és a falnak támasztom hátam. 

-Van valami jelentősége a karkötőnek?-kérdezi Tyler miközben odafészkelődik mellém. Nem túl messze, de hál' Istennek, nem is olyan közel, hogy az már kellemetlen legyen. Tylerre nézek. Szemében valamiféle őszinte kíváncsiságot vélek felfedezni. Habár, lehet, hogy csak az unalom miatt csillognak világítóan kék szemei.

-Az egyik legjobb barátnőmtől kaptam.-kezdek el mesélni.-Nagyon jóban voltunk, csak aztán más iskolába kerültünk. Ő egy nagyon távoliba, ezért évente egyszer-kétszer tudunk csak találkozni. Ez volt a mi, úgymond "közös pontunk". Neki is van ilyen karkötője. Mármint, mostmár csak neki van.-mondom szomorkásan, azt a pár gyöngyöt szorongatva, amiket még sikerült megmentenem. Közben visszaemlékezek Spencerre. Hiányzik. Útálom, hogy ennyire hiányzik. Szeretem ezt az iskolát, de Spencer nélkül jobb napjaimon is komor vagyok. Persze több emberrel is jóba lettem, de eggyel sem annyira, hogy olyan erős barátság alakuljon ki köztünk, mint Spenc és köztem. Az, hogy még mindig ennyire felemészt hiánya, rádöbbent, hogy tizenhét éves korom ellenére, még mindig egy kisgyermek vagyok, akinek szüksége van a legjobb barátnőjének közelségére. Hirtelen beugrik, hogy Tylerrel megosztottam egy titkot. Na jó, nem teljesen titok, de nem nagyon beszéltem eddig róla senkinek. Talán mert nem nagyon érdeklődtek a karkötőm eredetéről, ami a mai napig mindig rajtam volt. Kicsit elkomorodottan és zavarodottan felnézek. Tyler egy apró, halvány mosollyal fürkészi még mindig az arcomat. 

-Öhm, hol is tartottunk?-rázódok vissza az eredeti hideg, elutasító énembe.

-Ott, hogy nem utálsz, csak...-emlékeztet Tyler a be nem fejezett mondatomra. Sóhajtok egyet. Mikor elkezdtem kimondani ezt a mondatot, már meg is bántam, mert nem tudtam hogy fejezzem be. Most sem tudom. Tylerre nézek, aki szemmel láthatóan várja a végét.

-Csak...-kezdek neki, mikor bevillan a megfelelő befejezés.-Csak nem ismerlek. Így nehéz valakiről véleményt mondani. Nem utállak, csak fogalmam sincs milyen vagy. 

-Hát akkor ismerj meg!-vágja rá Tyler.-Nem fogod megbánni.-kacsint. 

-Nem vagy te egy kicsit egoista?-nevetek fel kínosan.

-Csss!-emeli mutató ujját Tyler a szám elé.-Ismerj meg, aztán ítélkezz.